Nufinak születésnapja van!

Nagyon készültem neki verset írni, de mintha minden szót kiradíroztak volna fejemből, sehogy sem sikerül.
Majd holnap. Majd, ha már késő lesz. Most nem büntetem magam tovább a gondolattal. Inkább csak szégyellem magam.
Foglalkozom inkább magammal.
Angélától elhoztam egy kávéfőzőt. Annyit mondott róla, hogy világít, de nem főz.
Úgy tűnik, lámpának kevés. Mindjárt boncasztalra kerül. Hátha mégis műtét lesz belőle?
Az agyam meg A Muzsi Attila blogján kódorog. Mármint most őt olvasgatom. Pl. a regénykéjét. Keresem benne az alkotót. Az asztalos kis görcseit, amivel a doktornénihez közeledik.
Már van annyira idős, hogy tudja, a másik is emberből van. Meg van a tapasztalata, hogy akár észre is veheti egymást két ember a társadalmi ranglétra, vagy műveltségi skatulyák távoli zugaiban is, de nem jutott el a legegyszerűbb szélhámostól megtanulható lépésig, hogy 'most Én jövök!'
A 'fülszövegében' már jelezte, mik a szándékai a megíráskor, és nagyon magamra ismerek az elbizonytalanodás fázisaiban. Vajon mikor jön a MOST?
Éjjel írtam vagy négy oldal levelet a srácnak. Leginkább arról faggattam benne, vajon a párja olvassa-e az írását, és ha nem, merné-e megmutatni, és kibírja-e a kapcsolatuk majd ezt a feszültséget?
Aztán letöröltem az egészet, és hagytam két sort arról, hogy olvasom.
Az írót mindenképpen levetkőzteti az alkotása. Elfojtott, vagy megélt történetei a közzé tett sorokban 'holnap' válnak csak tanulsággá. Ma még a lebegő valóság testtel, vagy anélkül.
Féltem a nyugalmát.
Ma fel fogom olvasni Nufinak az eddigi fejezeteket. Ki akarom beszélni, mint Moldovát, Németh Lászlót, Rejtő Jenőt, Fodor Ákost vagy Karinthy Ferencet.
Akár jó lesz, akár rossz a srác könyve, már most él. Remélem az ünnepeltemnek is tetszeni fog!