A bohóc
A bohóc
egy este nem törölte le a mosolyát. Polgári ruhát öltött, és
kilépett az emberek közé. Teljesen természetesen belevegyült a
tömegbe. Cigarettára gyújtott, fagylaltért állt sorba, leült
egy parkban egy lámpa alá, és elő vette az aktuális Magyar
Nemzetet. Papírcsákót hajtogatott belőle. Semmi feltűnési
viszketegség, hiszen ennek kiélésére neki ott van a porond. Ott
kiélhette a nevettetési vágyait, és távol állt tőle a
megbotránkoztatás is. Egyszerűen semmi kedve sem volt az
emberekhez, de elveszni is csak közöttük tudott igazán.
Tántorgó
részeg közeledett. Két villanyoszlop között nem mindig tartott
ki az egyensúlya, még sem volt nagyon összetörve.
Volt valami
fura ritmus ebben a közeledésben. Az a lassúság, amivel a fény
simogatta ezt az embert. Ha kilépett egy lámpa alól, akkor az arca
sötét, borús lett. s amint elérte a következő fényforrás holt
terét, újra derült lassacskán. A csúcs pedig a koppanás a
villanyoszlopon, ahol fémesen csendült a gyűrűje a lámpaoszlop
vasán. Minél közelebb ért, a bohócban nőttön-nőtt az
érdeklődés. A látvány természetellenessége motoszkált a
fejében, de egyenlőre nem tudta megmagyarázni. Odafordította a
fejét is, és figyelt.
A részeg ruhája a divatból nem lógott
ki, nem volt elhanyagolt, még különösebben zilált sem. A térdén
voltak foltok, de csak azért, mert valószínűleg nem minden
oszlopot talált el időben.
- A mozgás! - futott át agyán, -
Ez egy nő.
Valóban. Egy fiatal nő tapogatózott hazafelé, de
amint észre vette, hogy nézik, erőt vett magán.
"Kiegyensúlyozott", nagyon lassú léptekkel, szinte
lassított felvételben haladt tovább.
Még morbidabb látvány,
de ez már igazi nőies csípőmozgás.
A bohóc felegyenesedett,
és a kezét nyújtotta.
- Ülj le!
A lány alapos vizit alá
vette a festett arcot, megvonta vállait, és lehuppant mellé.
-
Szia, Éva vagyok.
- Én nem.
- Tessék?
- Én nem Éva
vagyok.
- Szervusz Neméva. Csinálsz nekem is egy csákót?
- Igen.
Egy kicsit nehézkes művelet volt, mert a lány már az
ölébe hanyatlott, és lassuló légzése édesded álmát jelezte.
A papírcsákó a levegőben készült el, nem volt hová tenni,
nem volt min megtámasztani. A szemét pedig folyton elvonta a
gombonként nyíló zakó. Felfedezte a két apró mellecskét, és
megigazította a nadrágját.
- Alszol?
Válasz helyett
oldalára fordult a lány, s a bohócnak minden erejére szüksége
volt, hogy a keskeny padon bírja tartani.
A zakó után a férfi
gombolású ing is kezdett egyre jobban szétnyílni, s a bohóc a
kapkodásban összegyűrt csákóval takarta le.
- Nocsak, de
szégyellős! - mondta, vagy inkább motyogta az orra alá,
meglepetésére a lány válaszolt.
- Manöken vagyok.
-
Értem.
A bohóc belefelejtkezett az arcba. A lámpafény
kiemelte a lány arcának szabályosságát. Az orrát mintha vonalzó
mellett rajzolták volna. Szemei hatalmasak, hosszú szempillái
festék nélkül is sötétek, nyughatatlan szemmozgásról
árulkodtak.
- Add ide a kezed! - sóhajtott a lány, és
kebelére vonta a tenyerét. - Ha most el tudsz vonatkoztatni attól,
hogy egy női mellet szorongatsz, akkor mit érzel?
Szokatlanul
szabatos beszéd, és világos gondolkodás. A bohóc valamikor 8-9
éves korában árulta el utoljára meglepetését, amikor a
szülinapi bicikli helyett alapos verést kapott. (Az apja elhagyta a
kétkerekűre szánt pénzt, és mérgében a kocsmába vitte, amit
még a zsebében talált.)
- A szívverésed. - válaszolta, és
a mutató ujjával megcirógatta a dombocska hegyét.
- Ezt majd
később, de most azt szeretném tudni, hogy gyors-e, vagy lassú. -
szorította magához a bohóc tenyerét.
- Igen. De nincs mihez
hasonlítanom. - dugta a lány orra alá az órája helyét -
Szerintem együtt gyorsulunk.
A lány kinyitja a szemét, és
megkeresi az arcot a festék mögött.
- Nem vagy valami
szépfiú.
- Nyert.
- Nem baj. Én tudlak szépnek látni,
csak most nagyon részeg vagyok.
Felült. a bohóc fájdalmasan
nyögött fel, amikor a lány könyökével támasztotta meg
egyensúlyát a sliccén.
- Bocs! Most hányni fogok.
A
bohóc papírzsebkendőket vett elő a zsebéből, a lányt átvitte
a következő padra, terpesztett lábbal előre hajolt, jobbjával
tartva a lányt, a bal kezével éppen elérte a betonkávát, s az
ivókúton megnedvesítette valamennyit. Közben a lány folytatta a
művét újra költözni kellett, hűsítésnek a tarkójára,
homlokára rakta az alkalmi "vizes ruhát", cipőjét a
fűben törölte meg. Az ötödik padig folyt a költözködés, pont
a park szélére értek.
- Köszi.
- Messze laksz?
-
Ott szemben.
- Kulcs?
- Kettő is. Most adta vissza a
barátom.
- Jó. Hazaviszlek.
A bohóc könnyedén vonszolta
hazáig a hajótöröttet.
- Hányadik emelet?
- A
nyolcadik.
- Lift?
A lift ilyenkor sosem jár. A lány is
megszabadult terhétől, egyre világosabban látott már mindent, de
jól esett neki ez a törődés.
- Vedd elő a kulcsot!
Hatalmas
kulcscsomó, de a harmadik kísérletre beletalált a zárba.
-
Nem nyílik.
Bentről hangok, álmos csoszogás, aztán
kinyitják.
- Te jó Isten, Rózsika! Mi van magával?
-
Részeg vagyok. Menjünk még egy emeletet Neméva, mert nem mondtam,
hogy magasföldszint van.
Az öreg hölgy nem tudott mit kezdeni
a látvánnyal. Ez a szolid, rendes lány egy kimázolt vadidegen
pasassal. Elakadt a szava.
A bohóc nehezen kinyitotta valódi
nyolcadik emeleti ajtót, a néni már csak hallgatózva állt, és
zavartan nézte a lépcsőfordulót.
- Holnaptól már büdös
kurva leszek.
- Hol a fürdő?
A bohóc csendben kicsomagolta
a lányt, vizet eresztett rá, és igyekezett nem férfiként
viselkedni.
- Törölközőt hol találok?
- Még nincs.
Tegnap előtt költöztem. tiszta lepedőt találsz balra a
kofferban.
Ameddig a lány a kádban kókadt, a bohóc
felhasználta az alkalmat, és megszabadult sminkjétől. Ő is
megmosakodott. Kikereste a lepedőket s a kisebbikbe belecsavarta a
lányt. A másikkal pedig leterítette a matracot és végigfektette
rajta a gyönyörű testet.
- Tényleg... - dugta orra hegyét a
lány orrához.
- Neee... Még ne! Köszönöm.
S a fiú
immár a bohém embléma nélkül kapott egy csókot, halkan behúzta
maga után az ajtót, és hazament. Közben az a közmondás járt az
eszében, hogy "Aki a kicsit nem becsüli, annak nagyon sok
van."
Másnap sikere volt. Újabb elemek kerültek a
műsorába, a közönség fantasztikusan reagált, háromszor is
visszatapsolta. Annyira elemében volt még, hogy még a
porondszedésnél is a legnehezebb munkákat csinálta. A jegyszedő
mamát is megforgatta, mint egy menyecsketáncban a menyasszonyt
szokás. Ellopta a köpenyét, és végigkísértett vele minden arra
járót. A jókedve késő estig tartott minden zökkenő nélkül.
Ekkor belépett az öltözőjébe, és a festékek lemosása
következett.
Komótosan kezdett neki. Szétmázolta magán a
festéket. Leste a tükörben az eredményt. Minden mozdulatát
külön-külön.
Letakarított mindent. És most? Most mi lesz?
Igen, most valami olyasmi következnék, hogy... és haza felé a
parkon keresztül vezet az út. A tegnap mocskán keresztül, s a mai
már nem hozhatja a tegnapi meglepetést. Vagy mégis?
Mire fog
emlékezni a kislány? A hányingerre, a rosszullétre, s egy
anyáskodó alakra, akinek még az érzelmei is festve vannak. Még a
mosolya sem természetes. Aki a nevetésért cserébe odaadja az
egyéniségét. Fog ez kelleni annak a szépségnek, akit az élet a
tenyerén hordoz?
A padokat letakarították, az ivókút
mellett fiatal pár gyűrögette egymás ingét, s milliméterekről
lesték egymás szemét, leheletét. A tegnapi pad szabad volt. Végig
nyúlt rajta, és nem figyelt semmire. Lazított.
Elhessegette a
gondolatait, megpróbált nem a lányra gondolni. Az egész valahogy
így nézett ki:
Nem gondolok rá. Akkor se. Eszembe sem jut.
Juszt se gondolok rá. Nem jut eszembe az orra, elfelejtettem a
száját, nem is láttam a melleit, és álmodtam, amikor kimondta,
hogy nem most...
És a pad kiemelkedett a helyéről, mint
gyermekkorában, ha túl korán ágyba dugták, és ő még nagyon
nem volt álmos. Kicsi szigetté vált, akár a rácsos kiságya, és
ott termett abban a szobában. Ott volt a matracon, s a
szivacslapokon, amelyeken hatalmas vizes lepedők vannak. És
hajszárítók, és egy test, amely már elvesztette az
érinthetőségét. Most lehet abból a verejtékes munkából
légies, könnyed, hipnotikus álmot csinálni, amelynek a vége, a
felizgatott testek ernyedő, utolsókat rándulgató megnyugvása.
- Szia!
Nem merte kinyitni a szemét. Még azt sem tudta
eldönteni, hogy kívülről, vagy belülről jön-e a hang. Még
inkább érzéki csalódásnak, vagy túlzón, elevenen megélt
ábrándozásának vélte a hangot.
- Alszol?
- Nem, de
álmodom. Nem akarom kinyitni a szemem.
- Azért ennyire nem
rózsás a helyzeted. Elhoztad a lakáskulcsom.
- Igen. Bedobtam
a levélszekrényedbe.
- Akkor nem zavarlak tovább.
-
Akkor sem, és most sem.
- Még egyszer köszönöm.
-
Azért meghívhatnál egy italra.
- Arról szó sem lehet.
- Jó. Szia.
A lány tovább állt egy helyben, és gyűrni
kezdte a szatyra szélét.
- Mi volna, ha végre kinyitnád a
szemed?
- Nem akarom azt látni, hogy nem vagy itt.
-
Hülye,... Hát hol lennék?
- Mindegy.
- Le akarok ülni.
A
fiú végre feltápászkodik. Szemével feltűnően kerüli a lányt.
- Láttalak a cirkuszban.
- ...
- Kifiguráztál...
- ...
- Nem haragszom.
- Akkor jó.
- Miért vagy te
bohóc?
- Nem tudom. Talán, mert nem hagytak beszélni. Sokszor
bennem maradt a duma. Pedig szeretek beszélni.
- Eddig olyan
szűkszavú voltál.
- Igen.
- De most...
- Most is.
- Hallgatjuk a madarakat?
A lány hátra dűlt, a bokáját fiúsan
rátette a másik térdére, és szembe fordult az áldozatával.
A
fiú vette a lapot, és térdeit magához vonta, átölelte, és
hintázni kezdett a fenekén így összegömbölyödve.
- Most
játsszunk olyat, hogy én kérdezek, és te egész mondatban
válaszolsz. Minden mondatnak összetett mondatnak kell lennie.
- Alárendelő, vagy mellérendelő kivitelben szeretné a kedves
megrendelő, valamint tartalmazhat-e felsorolást?
- Igen, az
általános iskolában hallottam utoljára ezeket a kifejezéseket.
De most...
- Most nem az iskolában vagyunk.
- Így van!
- Azért lettem bohóc, mert az iskolában nem akartak meghallgatni,
és valamilyen módon fel akartam hívni magamra a figyelmet, és
Woody Allan a példaképem, és mert így én is festhetem az
arcomat.
- Jó! Határozottan jó.
A két ember szinte
mozdulatlanul ült egymással szemben. Egy veréb ereszkedett le
közéjük. Landoláskor a begyét a pad támlájához csapta, majd
kihúzta magát, és tulajdonosi pofával nézegetett körbe.
-
Jé, itt egy Béla! - lehelte a fiú, de a bátor madár azonnal
tovább állt.
- Miért pont Béla?
- Csak... Akarom mondani,
mert néha'y, és Árpádház'y uralkodók jutnak eszembe róla. Úgy,
ahogy ez a kis madár megjelent, s kicsiny népével elözönlötték
a Kárpát medencét, hogy ott bujálkodjanak tovább.
- Ez most
hogy jön ide?
- Az erotikus honfoglalás?
- Most én
kérdezek! De jöhet a folytatás.
- Képzelem, amint észre
vették a Szvatop Lukat, és lovagoltatni akarták...
- Pfuj!
- Akkor nem folytatom. De most én akarom az öledbe helyezni a
fejemet. Van egy ordítóan csúf pattanás a nyakamon, és nem
akarom, hogy a fehér lelkedet beterítse, inkább mesélj Te!
-
Mit meséljek? Így nem megy.
- Összetett mondatokat szeretnék,
amelyeket...
- Jó! Mondom... Szóval amolyan sétálós nő
vagyok. Mindenki szeme láttára dobálom le a divatosabbnál
divatosabb cuccokat. Vigyorgok, adom az élvezkedő arcot. Járok
városról városra. Ha fotózunk, akkor külföldre is.
- No,
de hát akkor miért nem látok az arcodon mosolyt? Nem kellene ennek
örülni? Világot látsz, megismerkedsz emberekkel, és lebarnulsz
ott is, ahol más szégyellősen takarózik.
- Így is lehet
mondani.
Közben újabb érdeklődő, egy molylepke zizzent
közébük. A srác felhasználta az alkalmat, előhúzta a
zsebóráját, felpattintotta a fedelét, és komótos mozdulatokkal
felhúzta. Ezt a szertartást még a nagyapjától látta, és a
nőies visszahúzódás után most öreges, totyogósra váltott. Még
a szúnyogot is azzal a nehézkes mozdulattal ütötte agyon a bal
térdén, és remegő kézzel tartotta a kuka felé.
- Béke
poraira!
- Nem kellett volna megkérdezni a vércsoportodat?
- Nem. Titok. Csak akkor mondom meg, ha a volt barátodét már
ismerem.
- Honnan tudod, hogy már csak volt?
A fiú vállat
vont.
- Nem tudom. Érzem.
Váratlanul fékcsikorgás,
csattanás és vízsugár.
A villamos egy locsoló kocsit
fordított keresztbe az úttesten, és az özönvíz kellemesen
hűsítette a beszélgetőket.
- Kettő.
- Miért?
- Mit
miért?
- Mi kettő?
- Ja, másodszor látsz elázva.
-
Pedig ez nem is pálinka.
- Na, ki lakik közelebb?
- Te. -
derült mosoly...
- Akkor én érek haza hamarabb.
- Igen. -
mondta a fiú, s a lány hazaviharzott.
Nem nézett
utána. Cipője masniját vizsgálgatta közömbösen. Igaz, a közöny
mögött leereszkedett a vörös függöny és a kép megközelítette
az ideges embert az uralkodói legyintés a tehetetlen lemondás és
a szkeptikus "úgy sem sikerült volna" határán.
Megint
egy szép nő nem sikerült. Ha most valami csúfság hagy itt ilyen
gorombán, akkor másra is lehetne fogni, de így elegendő az is,
hogy nem vagyok elég mutatós.
Közben peregtek az események, a
lehetőségek összefolytak a megtörténtekkel, s már közös
ébredés után búcsúzott el a szépségtől, amikor ismerős illat
csapta meg az orrát.
- Te sohasem méssz haza?
- Igen.
- Bővebben? Szeretnék orgánumod térbetöltő, időmegszűntető
zümmögésében fürdőzni.
- A fürdést már észrevettem.
Nagyon kellemes illatod van.
- Ez bók? Jól hallottam?
- De
igen. Járok haza. Nem most. Most még nem voltam otthon, hanem itt
ültem, tűnődtem az idő mindent megváltoztató szokásán, és
megfigyeltem egy galambot, amely elkergette az embereket.
- Nem
egy embert, aki elkergette a galambokat?
- Ez a galamb utoljára
egy 14-es buszon repült szét, és vegyi fegyvernek minősül.
- Nem értem.
- De az. Hangos, és szagos, és nagyon csavarja a
belsőmet, és most tőled kérek egy percet, amíg megkerülöm ezt
a teret, majd újból szalonképesen visszatérek hozzád.
-
Tedd azt! Most pedig meghívlak egy fagylaltra, de ne soká körözz,
mert akkor elfelejtem az ígéretemet, és...
- Felírom neked
ide a porba, hogy citrom, csokoládé, eper, pisztácia...
-
Köszönöm, de még egy gombócra van nálam, és azt magam
szeretném elnyalni.
A kör rövid volt, s a fiú arcán
egyfajta kínos mosoly telepedett meg, hiszen őt még soha ne hívta
meg senki, és ez a lány annyira szép, és neki pont most dúl a
háború a belében, és minden, de minden összejön, és ha
valahogy megint feljut hozzá, akkor isten bizony nem ússza meg ez a
szépség, és a fene egye meg, hogy először olyan mulya volt, és
még most sincsen önbizalma, de most megmutatja, mert az első
pillanatban ölébe kapta a lányt, forogni kezdett, ahogy ereje, és
lábai engedték, és elkaszálta szépséges terhével a
legközelebbi öregúr görbebotját, majd lerakta a földre, futni
kezdett maga után vonszolva ezt a hahotát, ezt a megvalósult
álmot, ezt a testet öltött érzéki paradicsomot, paprikás
hangvételt....
A fagylalt persze hamar elfogyott, és a
kocsma előtt talált pénztárcából sütemény is lett, meg egy
szál rózsa, amelyet a bohóc úgy cipelt hazáig, mintha aranyból volna,
vagy valami nehéz fémből lett volna. Váltogatta a cipelő kezeit.
Meg-megállt, a virágot nekitámasztotta minden oszlopnak, nagyokat
lihegett hozzá, ropogtatta a derekát.
A lány vette a lapot,
körbeszaladgálva kérdezgette:
- De bírod, Apukám?...
- De biztosan bírod?...
- Biztos, hogy ne segítsek?
A
fiú zsebéből abrosz méretű kockás zsebkendő került elő,
megtörölte a homlokát. A gazdabolt előtt letámaztotta a virágot,
bement, kiválasztott egy talicskát, másfél órát alkudott az
eladóval, amíg valóban engedett az árából 2 Forintot, és a
bolt előtt beleültete a lányt, aki a nevetéstől már bepisilt. A
rózsát pedig az illegálisan kihozott sarlóval simára borotválta.
Fölvett egy rumos üveget a járdáról, beledugta a virágot, a
lány kezébe nyomta, és elindult az úttestendűlöngélve,
kacsázva
Járókelők ugyan léteztek, de nem szálltak bele a
játékba.
Az iskolai óraközi szünet az ablakhoz csalt néhány
hetest, akik jót mulattak, és a fotószakkör ablakából még
valaki rájk villantott.
A bohóc belül elhatározta, hogy
visszajön, kér a képekből, de újabb terepakadály következett.
A tér a fákkal, a padokkal. Az utolsó 100-150 méter, ahol a
kavicson minden eldől.
A ház előtt, amikor kiszáll a
"taxiból", s a számla gyanánt jöhet a búcsúcsók,
vagy végre beállhat a garázsba, és vacsorát is adnak a sofőrnek.
%
- Most boldog vagyok.
- Na mi
van? Elfáradtál?
- Is.
A bohóc végigheveredett a
szőnyegen, kezét továbbra is a lány köldökén hagyta. Apró
mozdulatokkal óvta a belső vihart, amely még dúlt a lányban.
Körkörös séták az ujjbegyével fel a csúcsokra, hogy elfogyjon
az energia, s csusszanjon vissza a kéz az istenadta kéz a
katlanba... A mozgás pedig gyorsult, fejét a halmokra szorította,
apró cuppanások, hogy feszüljön az izom, hogy a legsimább
tapintású terület: szorító lucskos, követelőző valamivé
váljék. A középső ujja után a mutató, s a gyűrűs
következett, mozdulatai kiszámíthatatlanná, rángatózóvá
váltak.
A gyönyörű test elvesztette minden kontrollját, és
már a remegés is görcsös kapaszkodásban enyhült egy utolsó,
egy végső, de hogyan lehet ezt eddig húzni, mert nincs vége. Mert
a pillanatok percekké válnak, s az idő kilépett az érzékelhető
dimenzióból, csak újabb szorítás, csak egy újabb belépés a
megnevezhetetlen kín, a gyönyör úttalan útjaiba.
De volt
valami határ. Egyszer csak lazult a szorítás. A fiú orrával
érintve, simogatva a lányt elindult a lány szája felé, hogy a
szemét a szemébe fúrhassa. hogy láthassa, amikor visszatér.
Mert nagyon messziről jött.
A nyár ebben a
csodában telt el. Hónapok a felhőtlen, és felelőtlen
viháncolásban, melegségben, gyöngédségben. Az első esős őszi
nap tűnt el a lány, s egy hét múlva állt az öltöző ajtajába
lehorgasztott fejjel, tenyerét a hasára helyezte. Lassan emelte fel
a fejét, és nagyon halkan szólalt meg.
- Nem.
- Miért?
- Nem akarom megmagyarázni.
- Rossz a felfogképességem?
- Nem. Túl jó. Órákig kellene kapálóznom állandóan igazat
adva neked. Itt belül érzem, hogy igazad van, de én nem akarom.
A fiú körül forgott minden. Visszafordult a tükör felé,
automatikusan festette az arcát, időnként visszatért a tükörből,
hogy a lány ott van. Az első gondolatai védeni próbálták a
nőt:
Az öltözőben a szépség nem kifejezett előny.
Itt
a festékek között az állványokat kerülgetve a ruháján itt-ott
nyoma maradt a cirkusznak. Végre kiment a vécé felé. Az ajtócsapódás
ébresztette fel annyira, hogy papírért, s ceruzáért nyúlt.
"Nem vagy Te idevaló. Itt kemény munka folyik az életben
maradásért. Nem tudok tőkét gyűjteni, és a Te szépséged sem
végleges. Vagy megtalálod, aki eltart, vagy vagy megtanulsz
valakitől valamit az emberkereskedelemből. Ez a tanító nem én
vagyok. Elengedlek. "
A bohóc összehajtotta a
papírlapot, s a visszatérő lány kezébe nyomta, miközben
megcsókolta. - Ne várj meg! - súgta fülébe, s beviharzott a
porondra.
Az előadás alatt a közönség is, de a személyzet
is törölgette a könnyeit a nevetéstől. A szám végén pedig a
trapézról ugrott le fejjel a függöny felé. A föld felett 1
méterrel szokta a kötél visszarántani.
Most nem volt rajta
biztonsági öv.