2012. május 30., szerda

Fekete gyémántok


Azt hiszem, hogy rajongója leszek Jókainak.
Én itt osztom a Bohócot, hogy nem látja meg az összefüggést a pénzpiac látogatása, meg a társadalombiztosítás eltörlése között. Pedig elegendő lenne a politika  kívül ellenkezik, hátul meg benyal taktikáját alkalmazni, s Jókai több, mint 100 esztendeje megírott könyve a legszemléletesebben mutatja be, miként lesz egy csoport az országa  irányítójává. Persze a közös érdek, a nagyravágyás kell hozzá.
Ha a piramisjátékok elemzői olvassák, biztos nem lepődnek meg a pap és a kalmár összekapaszkodásán a mindenható hatalom elérése, megalkotása érdekében. És még csak nem is bírálat, hanem a szervezés csodáján kell csámcsognom.
Jó! Nagyon jó!
Erősen gondolkodom, hogy ez ma miért nem tananyag? Illetve dehogy gondolkodom.
Csak kihallatszik.
És egy idézet (forrás:wikipedia):
כַּבֵּד אֶת־אָבִיךָ וְאֶת־אִמֶּךָ לְמַעַן יַעֲרִכוּן יָמֶיךָ
12. Kabbéd et-á`víchá vəet-i`mmechá, ləmaan jaaríchún já`mechá
Tiszteld[j 14] atyádat és anyádat, azért, hogy meghosszabbodjanak napjaid
עַל הָאֲדָמָה אֲ‏‏שֶׁר־יהוה אֱלֹהֶיךָ נֹתֵן לָךְ׃

al háadámá, aser-Adonáj Elo`hechá nótén lách.
a földön, amit az Örökkévaló, a te Istened ad neked.
 

2012. május 29., kedd

Könnyű?

Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 22. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

Ez volt ugye Kosztolányi.
Én meg valami más.
Attila felköszöntése helyett azon járattam az agyam, hogyan meséljem el az ajtókeret javításomat.

Megvan. Nyílik, és zár is. Csak a hozzájutás volt gyötrelem.
A régi ajtó nehéz, mint a sár. Két oldalán az elkorhadt fát betakarták pozdorjalappal. A sarokvasak kimozdultak a helyükről, az ajtótok is egyik oldalon már cserélve. A másik volt az én feladatom.
A deszka megvolt. Igaz, kicsit malteros, de a ház kinézetén ez nem ront.
A lógó sarokvasakat el kellett távolítani.
Az elsőt még  kirángattam úgy, hogy a görbe szöget is kihúzta magával V alakra gyötörve.
Van itt erő!
A másik kettőt már okosabban vettem ki.
Levettem a huzat ellen felcsavarozott lécet a tokról, s alatta kivéstem a rögzítő szögek fejéhez pár centis lyukat. Még így is csuklónyűvő feladat volt a fej nélküli szögek kiforgatása.
Eddig jó.
A darabosan eltávolított ajtótok mögött gerendát leltem. Ez azért megnyugtatott. A zsalufát méretre metéltem, és a régi helyére felszögeltem. Előtte is szöggel volt. Most körülbelül kétszer annyi tartja.

Jött a jelölés. Az új sarokvas már nem lapos, hanem csavaros megoldás. Még itthon gyártottam zártszelvényből fúróvezetőt, hogy merőleges legyen a lyuk.

 A faajtó keretén pont középen jelöltem ki a lyukak helyét. Én négyet szántam a három helyett.
Nem megy fel.
Futás haza sikítóért. Az ajtót nem vésem szét a csuklóért. Így már fel lehetett akasztani Mit mondjak? Nem voltam olyan pontos, mint gondoltam. A legfelsőt sikerült jó 2-3 mm-rel feljebb fúrni, és alátéteznem kellett, hogy őrajta is oszoljék a súly.
Ekkor jött a neheze.
Nem zárul.
Áhá, hiszen ezért lógtak a régi csuklók is. Vastagabb lett az ajtó, mélyebben menne a tokba. A gyalum nem ér ki a rés széléig. Kalapács, véső. Véshettem le jó hosszan.
Az ajtó még mindig nem zárul.
Ja, hogy feljebb is szorul, meg oldalt is.
Ehhez másik gyalu kell.
Majd holnap.
Jött a holnap, és húzogattam a Laci szomszéd gyaluját becsületesen. Neki volt falcgyaluja. Amit én kaptam, az még nem volt megélezve.
Közben apróbb sérülések, szálkák jöttek, az ajtó csak ellenállt. Illetve mire már be lehetett húzni, nem ért be a zár nyelve a helyére.
BASSZUS!
Elég lett volna kitekerni három menetet, és jó.
Végül is kitekertem a jelzett három menetet, és jött megint a négy bigyó igazgatása. Egyedül ez úgy ment, hogy a lefűrészelt léccsíkot elfektettem, és egy nyeletlen ásót dugtam az ajtó alá. A franc sem fogja a gerincét beáldozni! Én sem.
VÉGRE!
Ajtó szépen nyit-zár, kulcsra, kilincsre jár. Irány haza.
Itt még az ablak keret melletti vakolatigazítás és festegetés jött, és Jókai. Mert a Fekete Gyémántok egy jó könyv, csak az eleje borzalmas.
Rácsodálkozom, hogy mennyire értette a kapitalizmus mechanizmusát. A fejlődés hagyományos, és turbózott változatát is.
Na itt követtem el a hibát.
Annyit olvastam a borról, hogy megkívántam.
Nufi hozott is fel az apjától valami olasz nedűt, és a zuhi után elbringázott fagylaltért. Én meg magamra maradtam a könyvvel és a borral.
Nufi sötétedés után került elő, nekem már belassult a beszédem, és bescanneltem a Melindáék szakács könyvét, miközben olvastam. Még felvételre állítottam a videót. A Liliomfit, meg a Ghymes koncertet beszéltük meg. Az Operaház fantomját már átaludtam.
De a nem túl könnyű hajnali részegség ekkor fordult nyögésbe.
Úgy érzem, nem lesz ma sem köszöntő versike, csak annyit mondok:
Boldog születésnapot Attila!

2012. május 26., szombat

Tévét néztem

Hadd lubickoljak megint magamban. Elvégre az önimádatomat tárgyalta ki Marcsi a műsorában. Akik blogot írnak, azoknak az önimádatáról szól ez a tevékenység. (Még nincs fenn a tegnapi, csak a múlt heti adás. Ha felteszik, helyesbítem.)
Illetve azok, akik a blogok mélyéről kiabálnak kígyót-békát az épp hatalmon, vagy  jó helyen élvezkedőkre, azok mekkora senkik. Hiszen arctalanul, és következmények nélkül köpködhetnek. Köpködhetünk.
Bár ennél jóval több, és nagyobb kavarcs volt a végeredmény, és az LGT dalai közül idézték be:
"Amíg te játszottál a téren, én billentyűket gyúrtam egy zongorán..."
Hát gyúrtam én is billentyűket. Zongorán, és írógépen, és sokféle billentyűt megismertem.
Ráadásul azt is tudom, hogy a chat, meg a tömeg a végleteket is kihozza az emberekből.
Még az is teljesen világos, hogy miként kell magamra venni ezeket a vádakat. Mert nekem ingen. Én írom a blogomat, és hol többet, hol kevesebbet kopogtatom a billentyűket. 101 gomb egy öreg klavin.
Igaza van.
Amíg mások tízéves célokat tűznek maguk elé, és a megvalósításán dolgoznak, lóghat a nyelvük, és ki sem kell tekinteni másokra, mert mindig lemaradásban lesznek.
Én meg régen is leültem a tévé elé. Megfordítottam javítás után, és néztem egy napig. És ha autót javítottam, akkor mentem vele. A bringát is mindig kipróbálom. Az írásomnak is kerestem hallgatóságot, akinek felolvastam.
Nem tudok folyton hegymenetben lihegni. Kellenek a lejtők, a lapos semmik a nézelődéshez. Kell a blog a tegnap értelmezéséhez.
Imádom magam?
Hát abban az értelemben, hogy leborulok térdre a saját szobrom előtt, nem.
Önigazolásokat biztosan keresek.
Ezt a tévén keresztül nem kapom meg. A javításában megkaptam anno. Ott vagy meggyógyult az a valami, vagy nem. Újra kezdte a hibát.
A blogomban leírt szövegek is megmutatják, mit csináltam. Mert ott van akkor is, ha tagadásban írom.
Minden írásban ott van a létrehozó én, és ma is megismerem a naplómból, a verseimből azokat az indulatokat, melyeket esetleg már meghaladtam.
Talán a felizzott anódú PL500-as nem figyelmeztet, hogy nincs vezérlés. Mert elkoptak a csöves tévék, és nem lehet a katódellenállásra csurgatott nyállal beindítani egy képblockingot. Nem jön meg a 33Volt, ha elroppantom a TAA550 mellett az NF szűrőkondit.
Ez ma már történelem, és amikor csináltam, akkor is elavult készülék volt.
Volt értelme tanulni?
Annak a korszaknak az volt a szépsége.
Ma valóban a billentyűnyomogatás.
Persze hogy jobb lett volna, ha inkább tegnap is olvasok este tévénézés helyett. Csak most a Fekete gyémántok eleje volt a kezemben, és ismét unalmasnak találtam Jókait.
Nufi hiába mondja, hogy valahogy el kellett magyarázni a Berend úr gondolkodását. Be kellett vezetni egy őrült fejébe az olvasót.
Ez olyan nyűg volt, amivel a reszelőt húzogattam fémipari alapképzés címen azért, hogy később elektromos készülékekben turkálhassak.
Vajon később jó lesz a könyv? Megéri végigrágni magam az elején?
Vagy marad a blogírás? Ott legalább a magam imádatában fürödhetek?


Ideillesztem a képet:

2012. május 24., csütörtök

Tegnap is rájöttem, hogy mennyire másképpen gondolkodom, mint a normális emberek.
Ím(r)e a hülyeség szobra.
Napok óta 20%-os hígítású festékkel mázolom a fürdőszobát, és rá kellett jönnöm, hogy ez kevés.
Mert hogy a 4:1 arány a festék javára kell eldőljön. Nem a víz javára.
Közben végigolvastam a Jókai könyvet. Illetve rá is jöttem, hogy csak a második kötetet.
Mondjam még tovább?
Laci szomszéd jelezte, hogy be kéne állítani a húga gépét.
Mikor?
Délután.
De hánykor?
Majd délután, ha hazajön.
Frankó.
Nem is mozdultam el itthonról.
Találtam tavaly egy szélforgót, ahhoz  alkottam tengelyt és irányító lapátot. Nem kell nagy dologra gondolni. Egy fél méteres botocska végét megfúrtam, és szöggel ráütöttem. A szög a forgás tengelye.
A farkát pedig fagylaltos doboz tetejéből vágtam neki. Alá tettem az ujjam, hol a áll meg, mint a mérleg. Oda is kapott egy lyukat, meg egy szöget.
Most mutatja a szélirányt, és szivárvány színekben pompázik, s fújja a szél.
A rózsák fölé kitettem a szellőző kémény tetejére.
Aztán jött Laci szomszéd. Nem kell menni.
Ismét  nem értette, hogy miért nem örülök.
Mondom, akkor legalább betonozzuk már be a teregető állványt. Az ne álljon itt félbehagyva.
Ő most nem. Most hintát csinál a kislányának.
Majd holnap délelőtt.
Persze.
Holnap bevásárlónap.
Rugalmatlan vagyok.
NEEEEEEM.

2012. május 22., kedd

Tagoló vers

Szokás szerint, amit olvasok, azzal kísérletezem is. No nem vagyok egy Ady, aki csípőből szórja, nekem csak a bohóckodás, a játéktér vonzó. Nufi megnyugtatott, hogy ilyen elemző módon ember nem jut ma a képlethez. Pedig ha skandálni kezdi egy gyerek, egy botlás után vagy eleve jól olvassa el. Komolyan kedvet kaptam a középkori szerzők írásaihoz. Van egy Móricz válogatás Magvető címmel. Ki is kerestem Heltai Gáspár meséjét belőle. Bár ez pont próza. Püff, már megint elkalandozom a mondanivalótól. Ja, hogy vers. Reggel akartam némi derűt varázsolni MJ arczára, és kivonszolni a 'honfi bú' csordájából. Árt neki ez az eső. Beszorul a szobába, és valószínűleg cseppfertőzés éri a rádióból, tévéből. Ami onnét csepeg, attól egészséges emberek válnak idegbeteggé. Még egy(-két) katon(n)át is képes ledönteni a lábáról. Nufi új projektjén dolgozik. Meglepi, még semmi nem szivároghat ki belőle. Én megalkottam a doboztetőt a fürdőszoba sarkára. Eredetileg fából terveztem, és a leszabott deszkán három oldalt le is gyalultam, aztán mégis számítógépes megoldást választottam. Egy régi PC előlap műanyagjából fűrészeltem odavaló takarót. Most pedig nekifogok a festésnek. (Eddig volt indokom tolni az időt, mert tenyérnyi helyen még foltos maradt a gipsz. Mostanra csak kiszáradt a sarokban is.) HUJ-HUJ Hajrá!

2012. május 21., hétfő

Belekeveredtem

Ma még rágódom a tegnapi kotnyeleskedésemen. Hogy kellene bocsánatot kérnem Fricitől. Mert én hozzátettem egy olvasó (a magam) véleményét, de ő finoman figyelmeztetett, hogy schuster a kaptafához!
Volt főnököm jut eszembe, aki már odafentről figyeli, hogyan csetlek-botlok. Tőle kaptam ilyen üzeneteket utoljára. Mennyire hiányzik!
A hét végén végigszaladtam egy Wass Albert könyvön. (Halálos köd Holtember Partján) Sajnos nem az én világom. Levettem a polcról Jókait. (És mégis mozog a föld). Sokkal olvashatóbb. Bár küzdök a tömérdek latin szóval. Ebédnél Németh László versekről, középkori művekről írott könyvét olvasom fel Nufinak, és simogatom a falat a gipszes duncsokkal. A glettelés talán túlzás, bár simul a fal a fürdőszobában. Közben a bohócomon jár az agyam. Mennyire elaggott az akkori stílusom, és már a kirakása is sokadik kísérletre sikerült a honlapomon. Hol hosszú sorokkal vágta ketté az oldat, és belefúródott a jobboldal képeibe. Olvasni nem lehetett. Hol többfajta betűt váltogatott, és kisebb-nagyobb hézagokat hagyott a sorok között. Ha pedig kicsurpáltam a tömérdek HTML kódot, akkor ömlesztve jelent meg a végeredmény.
Ezt a szövegszerkesztőknek köszönhetem, amiket használtam, s most minden utódprogram a maga képére akarja formálni. A crtl-c crtl-v (Copy and Paste) használhatatlan.
Ezután pedig jött a fordulat. Belebámultam a könyves szekrényembe, és kihúztam a bibliámat. Nagymamától örököltem. Van benne párszáz Pengő, és régi húszforintos, meg tízes is. Előkerestem a tíz parancsolatot. Már csak azért is, hogy semmi összefüggés ne legyen a mostanában végzett tevékenységeimmel.
Meglátogattam a Wikipédián is az értelmező oldalt. El is akadtam az értelmezésben. Pedig világos, mert mindenki ugyanúgy értelmezi.

Ló-jihje ləchá elohím achérím al-pánáj.
Ne legyen(ek) neked más istene(i)d énelőttem.[j 3]

Mi ez az énelőttem? Vagyis hogy ő a főisten, s ebből kopott ki a többi? Mert ma már az énelőttem sehol sincs.



Katolikus Evangélikus
1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened!
 

Igazán nagy bajok vannak, ha már az elején elakadok. Pedig most nem kötekedni, okoskodni, vagy cáfolni  ültem le. Rossz fiú voltam, és egyféle büntetésnek szántam e tíz parancsolat feldolgozását.
Hogy ne a bohócom foglalja az agyam, hanem valami emberi. Amivel a fizikai munka belülről frissíthető.

2012. május 19., szombat

A bohóc


A bohóc


A bohóc egy este nem törölte le a mosolyát. Polgári ruhát öltött, és kilépett az emberek közé. Teljesen természetesen belevegyült a tömegbe. Cigarettára gyújtott, fagylaltért állt sorba, leült egy parkban egy lámpa alá, és elő vette az aktuális Magyar Nemzetet. Papírcsákót hajtogatott belőle. Semmi feltűnési viszketegség, hiszen ennek kiélésére neki ott van a porond. Ott kiélhette a nevettetési vágyait, és távol állt tőle a megbotránkoztatás is. Egyszerűen semmi kedve sem volt az emberekhez, de elveszni is csak közöttük tudott igazán.
Tántorgó részeg közeledett. Két villanyoszlop között nem mindig tartott ki az egyensúlya, még sem volt nagyon összetörve.
Volt valami fura ritmus ebben a közeledésben. Az a lassúság, amivel a fény simogatta ezt az embert. Ha kilépett egy lámpa alól, akkor az arca sötét, borús lett. s amint elérte a következő fényforrás holt terét, újra derült lassacskán. A csúcs pedig a koppanás a villanyoszlopon, ahol fémesen csendült a gyűrűje a lámpaoszlop vasán. Minél közelebb ért, a bohócban nőttön-nőtt az érdeklődés. A látvány természetellenessége motoszkált a fejében, de egyenlőre nem tudta megmagyarázni. Odafordította a fejét is, és figyelt.
A részeg ruhája a divatból nem lógott ki, nem volt elhanyagolt, még különösebben zilált sem. A térdén voltak foltok, de csak azért, mert valószínűleg nem minden oszlopot talált el időben.
- A mozgás! - futott át agyán, - Ez egy nő.
Valóban. Egy fiatal nő tapogatózott hazafelé, de amint észre vette, hogy nézik, erőt vett magán. "Kiegyensúlyozott", nagyon lassú léptekkel, szinte lassított felvételben haladt tovább.
Még morbidabb látvány, de ez már igazi nőies csípőmozgás.
A bohóc felegyenesedett, és a kezét nyújtotta.
- Ülj le!
A lány alapos vizit alá vette a festett arcot, megvonta vállait, és lehuppant mellé.
- Szia, Éva vagyok.
- Én nem.
- Tessék?
- Én nem Éva vagyok.
- Szervusz Neméva. Csinálsz nekem is egy csákót?
- Igen.
Egy kicsit nehézkes művelet volt, mert a lány már az ölébe hanyatlott, és lassuló légzése édesded álmát jelezte.
A papírcsákó a levegőben készült el, nem volt hová tenni, nem volt min megtámasztani. A szemét pedig folyton elvonta a gombonként nyíló zakó. Felfedezte a két apró mellecskét, és megigazította a nadrágját.
- Alszol?
Válasz helyett oldalára fordult a lány, s a bohócnak minden erejére szüksége volt, hogy a keskeny padon bírja tartani.
A zakó után a férfi gombolású ing is kezdett egyre jobban szétnyílni, s a bohóc a kapkodásban összegyűrt csákóval takarta le.
- Nocsak, de szégyellős! - mondta, vagy inkább motyogta az orra alá, meglepetésére a lány válaszolt.
- Manöken vagyok.
- Értem.
A bohóc belefelejtkezett az arcba. A lámpafény kiemelte a lány arcának szabályosságát. Az orrát mintha vonalzó mellett rajzolták volna. Szemei hatalmasak, hosszú szempillái festék nélkül is sötétek, nyughatatlan szemmozgásról árulkodtak.
- Add ide a kezed! - sóhajtott a lány, és kebelére vonta a tenyerét. - Ha most el tudsz vonatkoztatni attól, hogy egy női mellet szorongatsz, akkor mit érzel?

Szokatlanul szabatos beszéd, és világos gondolkodás. A bohóc valamikor 8-9 éves korában árulta el utoljára meglepetését, amikor a szülinapi bicikli helyett alapos verést kapott. (Az apja elhagyta a kétkerekűre szánt pénzt, és mérgében a kocsmába vitte, amit még a zsebében talált.)
- A szívverésed. - válaszolta, és a mutató ujjával megcirógatta a dombocska hegyét.
- Ezt majd később, de most azt szeretném tudni, hogy gyors-e, vagy lassú. - szorította magához a bohóc tenyerét.
- Igen. De nincs mihez hasonlítanom. - dugta a lány orra alá az órája helyét - Szerintem együtt gyorsulunk.
A lány kinyitja a szemét, és megkeresi az arcot a festék mögött.
- Nem vagy valami szépfiú.
- Nyert.
- Nem baj. Én tudlak szépnek látni, csak most nagyon részeg vagyok.
Felült. a bohóc fájdalmasan nyögött fel, amikor a lány könyökével támasztotta meg egyensúlyát a sliccén.
- Bocs! Most hányni fogok.
A bohóc papírzsebkendőket vett elő a zsebéből, a lányt átvitte a következő padra, terpesztett lábbal előre hajolt, jobbjával tartva a lányt, a bal kezével éppen elérte a betonkávát, s az ivókúton megnedvesítette valamennyit. Közben a lány folytatta a művét újra költözni kellett, hűsítésnek a tarkójára, homlokára rakta az alkalmi "vizes ruhát", cipőjét a fűben törölte meg. Az ötödik padig folyt a költözködés, pont a park szélére értek.
- Köszi.
- Messze laksz?
- Ott szemben.
- Kulcs?
- Kettő is. Most adta vissza a barátom.
- Jó. Hazaviszlek.
A bohóc könnyedén vonszolta hazáig a hajótöröttet.
- Hányadik emelet?
- A nyolcadik.
- Lift?
A lift ilyenkor sosem jár. A lány is megszabadult terhétől, egyre világosabban látott már mindent, de jól esett neki ez a törődés.
- Vedd elő a kulcsot!
Hatalmas kulcscsomó, de a harmadik kísérletre beletalált a zárba.
- Nem nyílik.
Bentről hangok, álmos csoszogás, aztán kinyitják.
- Te jó Isten, Rózsika! Mi van magával?
- Részeg vagyok. Menjünk még egy emeletet Neméva, mert nem mondtam, hogy magasföldszint van.
Az öreg hölgy nem tudott mit kezdeni a látvánnyal. Ez a szolid, rendes lány egy kimázolt vadidegen pasassal. Elakadt a szava.
A bohóc nehezen kinyitotta valódi nyolcadik emeleti ajtót, a néni már csak hallgatózva állt, és zavartan nézte a lépcsőfordulót.
- Holnaptól már büdös kurva leszek.
- Hol a fürdő?
A bohóc csendben kicsomagolta a lányt, vizet eresztett rá, és igyekezett nem férfiként viselkedni.
- Törölközőt hol találok?
- Még nincs. Tegnap előtt költöztem. tiszta lepedőt találsz balra a kofferban.
Ameddig a lány a kádban kókadt, a bohóc felhasználta az alkalmat, és megszabadult sminkjétől. Ő is megmosakodott. Kikereste a lepedőket s a kisebbikbe belecsavarta a lányt. A másikkal pedig leterítette a matracot és végigfektette rajta a gyönyörű testet.
- Tényleg... - dugta orra hegyét a lány orrához.
- Neee... Még ne! Köszönöm.
S a fiú immár a bohém embléma nélkül kapott egy csókot, halkan behúzta maga után az ajtót, és hazament. Közben az a közmondás járt az eszében, hogy "Aki a kicsit nem becsüli, annak nagyon sok van."

Másnap sikere volt. Újabb elemek kerültek a műsorába, a közönség fantasztikusan reagált, háromszor is visszatapsolta. Annyira elemében volt még, hogy még a porondszedésnél is a legnehezebb munkákat csinálta. A jegyszedő mamát is megforgatta, mint egy menyecsketáncban a menyasszonyt szokás. Ellopta a köpenyét, és végigkísértett vele minden arra járót. A jókedve késő estig tartott minden zökkenő nélkül. Ekkor belépett az öltözőjébe, és a festékek lemosása következett.
Komótosan kezdett neki. Szétmázolta magán a festéket. Leste a tükörben az eredményt. Minden mozdulatát külön-külön.
Letakarított mindent. És most? Most mi lesz? Igen, most valami olyasmi következnék, hogy... és haza felé a parkon keresztül vezet az út. A tegnap mocskán keresztül, s a mai már nem hozhatja a tegnapi meglepetést. Vagy mégis?
Mire fog emlékezni a kislány? A hányingerre, a rosszullétre, s egy anyáskodó alakra, akinek még az érzelmei is festve vannak. Még a mosolya sem természetes. Aki a nevetésért cserébe odaadja az egyéniségét. Fog ez kelleni annak a szépségnek, akit az élet a tenyerén hordoz?

A padokat letakarították, az ivókút mellett fiatal pár gyűrögette egymás ingét, s milliméterekről lesték egymás szemét, leheletét. A tegnapi pad szabad volt. Végig nyúlt rajta, és nem figyelt semmire. Lazított.
Elhessegette a gondolatait, megpróbált nem a lányra gondolni. Az egész valahogy így nézett ki:
Nem gondolok rá. Akkor se. Eszembe sem jut. Juszt se gondolok rá. Nem jut eszembe az orra, elfelejtettem a száját, nem is láttam a melleit, és álmodtam, amikor kimondta, hogy nem most...

És a pad kiemelkedett a helyéről, mint gyermekkorában, ha túl korán ágyba dugták, és ő még nagyon nem volt álmos. Kicsi szigetté vált, akár a rácsos kiságya, és ott termett abban a szobában. Ott volt a matracon, s a szivacslapokon, amelyeken hatalmas vizes lepedők vannak. És hajszárítók, és egy test, amely már elvesztette az érinthetőségét. Most lehet abból a verejtékes munkából légies, könnyed, hipnotikus álmot csinálni, amelynek a vége, a felizgatott testek ernyedő, utolsókat rándulgató megnyugvása.
- Szia!
Nem merte kinyitni a szemét. Még azt sem tudta eldönteni, hogy kívülről, vagy belülről jön-e a hang. Még inkább érzéki csalódásnak, vagy túlzón, elevenen megélt ábrándozásának vélte a hangot.
- Alszol?
- Nem, de álmodom. Nem akarom kinyitni a szemem.
- Azért ennyire nem rózsás a helyzeted. Elhoztad a lakáskulcsom.
- Igen. Bedobtam a levélszekrényedbe.
- Akkor nem zavarlak tovább.
- Akkor sem, és most sem.
- Még egyszer köszönöm.
- Azért meghívhatnál egy italra.
- Arról szó sem lehet.
- Jó. Szia.
A lány tovább állt egy helyben, és gyűrni kezdte a szatyra szélét.
- Mi volna, ha végre kinyitnád a szemed?
- Nem akarom azt látni, hogy nem vagy itt.
- Hülye,... Hát hol lennék?
- Mindegy.
- Le akarok ülni.
A fiú végre feltápászkodik. Szemével feltűnően kerüli a lányt.
- Láttalak a cirkuszban.
- ...
- Kifiguráztál...
- ...
- Nem haragszom.
- Akkor jó.
- Miért vagy te bohóc?
- Nem tudom. Talán, mert nem hagytak beszélni. Sokszor bennem maradt a duma. Pedig szeretek beszélni.
- Eddig olyan szűkszavú voltál.
- Igen.
- De most...
- Most is.
- Hallgatjuk a madarakat?
A lány hátra dűlt, a bokáját fiúsan rátette a másik térdére, és szembe fordult az áldozatával.
A fiú vette a lapot, és térdeit magához vonta, átölelte, és hintázni kezdett a fenekén így összegömbölyödve.
- Most játsszunk olyat, hogy én kérdezek, és te egész mondatban válaszolsz. Minden mondatnak összetett mondatnak kell lennie.
- Alárendelő, vagy mellérendelő kivitelben szeretné a kedves megrendelő, valamint tartalmazhat-e felsorolást?
- Igen, az általános iskolában hallottam utoljára ezeket a kifejezéseket. De most...
- Most nem az iskolában vagyunk.
- Így van!
- Azért lettem bohóc, mert az iskolában nem akartak meghallgatni, és valamilyen módon fel akartam hívni magamra a figyelmet, és Woody Allan a példaképem, és mert így én is festhetem az arcomat.
- Jó! Határozottan jó.
A két ember szinte mozdulatlanul ült egymással szemben. Egy veréb ereszkedett le közéjük. Landoláskor a begyét a pad támlájához csapta, majd kihúzta magát, és tulajdonosi pofával nézegetett körbe.
- Jé, itt egy Béla! - lehelte a fiú, de a bátor madár azonnal tovább állt.
- Miért pont Béla?
- Csak... Akarom mondani, mert néha'y, és Árpádház'y uralkodók jutnak eszembe róla. Úgy, ahogy ez a kis madár megjelent, s kicsiny népével elözönlötték a Kárpát medencét, hogy ott bujálkodjanak tovább.
- Ez most hogy jön ide?
- Az erotikus honfoglalás?
- Most én kérdezek! De jöhet a folytatás.
- Képzelem, amint észre vették a Szvatop Lukat, és lovagoltatni akarták...
- Pfuj!
- Akkor nem folytatom. De most én akarom az öledbe helyezni a fejemet. Van egy ordítóan csúf pattanás a nyakamon, és nem akarom, hogy a fehér lelkedet beterítse, inkább mesélj Te!
- Mit meséljek? Így nem megy.
- Összetett mondatokat szeretnék, amelyeket...
- Jó! Mondom... Szóval amolyan sétálós nő vagyok. Mindenki szeme láttára dobálom le a divatosabbnál divatosabb cuccokat. Vigyorgok, adom az élvezkedő arcot. Járok városról városra. Ha fotózunk, akkor külföldre is.
- No, de hát akkor miért nem látok az arcodon mosolyt? Nem kellene ennek örülni? Világot látsz, megismerkedsz emberekkel, és lebarnulsz ott is, ahol más szégyellősen takarózik.
- Így is lehet mondani.
Közben újabb érdeklődő, egy molylepke zizzent közébük. A srác felhasználta az alkalmat, előhúzta a zsebóráját, felpattintotta a fedelét, és komótos mozdulatokkal felhúzta. Ezt a szertartást még a nagyapjától látta, és a nőies visszahúzódás után most öreges, totyogósra váltott. Még a szúnyogot is azzal a nehézkes mozdulattal ütötte agyon a bal térdén, és remegő kézzel tartotta a kuka felé.
- Béke poraira!
- Nem kellett volna megkérdezni a vércsoportodat?
- Nem. Titok. Csak akkor mondom meg, ha a volt barátodét már ismerem.
- Honnan tudod, hogy már csak volt?
A fiú vállat vont.
- Nem tudom. Érzem.
Váratlanul fékcsikorgás, csattanás és vízsugár.
A villamos egy locsoló kocsit fordított keresztbe az úttesten, és az özönvíz kellemesen hűsítette a beszélgetőket.
- Kettő.
- Miért?
- Mit miért?
- Mi kettő?
- Ja, másodszor látsz elázva.
- Pedig ez nem is pálinka.
- Na, ki lakik közelebb?
- Te. - derült mosoly...
- Akkor én érek haza hamarabb.
- Igen. - mondta a fiú, s a lány hazaviharzott.



Nem nézett utána. Cipője masniját vizsgálgatta közömbösen. Igaz, a közöny mögött leereszkedett a vörös függöny és a kép megközelítette az ideges embert az uralkodói legyintés a tehetetlen lemondás és a szkeptikus "úgy sem sikerült volna" határán.
Megint egy szép nő nem sikerült. Ha most valami csúfság hagy itt ilyen gorombán, akkor másra is lehetne fogni, de így elegendő az is, hogy nem vagyok elég mutatós.
Közben peregtek az események, a lehetőségek összefolytak a megtörténtekkel, s már közös ébredés után búcsúzott el a szépségtől, amikor ismerős illat csapta meg az orrát.
- Te sohasem méssz haza?
- Igen.
- Bővebben? Szeretnék orgánumod térbetöltő, időmegszűntető zümmögésében fürdőzni.
- A fürdést már észrevettem. Nagyon kellemes illatod van.
- Ez bók? Jól hallottam?
- De igen. Járok haza. Nem most. Most még nem voltam otthon, hanem itt ültem, tűnődtem az idő mindent megváltoztató szokásán, és megfigyeltem egy galambot, amely elkergette az embereket.
- Nem egy embert, aki elkergette a galambokat?
- Ez a galamb utoljára egy 14-es buszon repült szét, és vegyi fegyvernek minősül.
- Nem értem.
- De az. Hangos, és szagos, és nagyon csavarja a belsőmet, és most tőled kérek egy percet, amíg megkerülöm ezt a teret, majd újból szalonképesen visszatérek hozzád.
- Tedd azt! Most pedig meghívlak egy fagylaltra, de ne soká körözz, mert akkor elfelejtem az ígéretemet, és...
- Felírom neked ide a porba, hogy citrom, csokoládé, eper, pisztácia...
- Köszönöm, de még egy gombócra van nálam, és azt magam szeretném elnyalni.

A kör rövid volt, s a fiú arcán egyfajta kínos mosoly telepedett meg, hiszen őt még soha ne hívta meg senki, és ez a lány annyira szép, és neki pont most dúl a háború a belében, és minden, de minden összejön, és ha valahogy megint feljut hozzá, akkor isten bizony nem ússza meg ez a szépség, és a fene egye meg, hogy először olyan mulya volt, és még most sincsen önbizalma, de most megmutatja, mert az első pillanatban ölébe kapta a lányt, forogni kezdett, ahogy ereje, és lábai engedték, és elkaszálta szépséges terhével a legközelebbi öregúr görbebotját, majd lerakta a földre, futni kezdett maga után vonszolva ezt a hahotát, ezt a megvalósult álmot, ezt a testet öltött érzéki paradicsomot, paprikás hangvételt....

A fagylalt persze hamar elfogyott, és a kocsma előtt talált pénztárcából sütemény is lett, meg egy szál rózsa, amelyet a bohóc úgy cipelt hazáig, mintha aranyból volna, vagy valami nehéz fémből lett volna. Váltogatta a cipelő kezeit. Meg-megállt, a virágot nekitámasztotta minden oszlopnak, nagyokat lihegett hozzá, ropogtatta a derekát.
A lány vette a lapot, körbeszaladgálva kérdezgette:

- De bírod, Apukám?...
- De biztosan bírod?...
- Biztos, hogy ne segítsek?

A fiú zsebéből abrosz méretű kockás zsebkendő került elő, megtörölte a homlokát. A gazdabolt előtt letámaztotta a virágot, bement, kiválasztott egy talicskát, másfél órát alkudott az eladóval, amíg valóban engedett az árából 2 Forintot, és a bolt előtt beleültete a lányt, aki a nevetéstől már bepisilt. A rózsát pedig az illegálisan kihozott sarlóval simára borotválta.
Fölvett egy rumos üveget a járdáról, beledugta a virágot, a lány kezébe nyomta, és elindult az úttestendűlöngélve, kacsázva
Járókelők ugyan léteztek, de nem szálltak bele a játékba.
Az iskolai óraközi szünet az ablakhoz csalt néhány hetest, akik jót mulattak, és a fotószakkör ablakából még valaki rájk villantott.
A bohóc belül elhatározta, hogy visszajön, kér a képekből, de újabb terepakadály következett.
A tér a fákkal, a padokkal. Az utolsó 100-150 méter, ahol a kavicson minden eldől.
A ház előtt, amikor kiszáll a "taxiból", s a számla gyanánt jöhet a búcsúcsók, vagy végre beállhat a garázsba, és vacsorát is adnak a sofőrnek.


%



- Most boldog vagyok.
- Na mi van? Elfáradtál?
- Is.
A bohóc végigheveredett a szőnyegen, kezét továbbra is a lány köldökén hagyta. Apró mozdulatokkal óvta a belső vihart, amely még dúlt a lányban. Körkörös séták az ujjbegyével fel a csúcsokra, hogy elfogyjon az energia, s csusszanjon vissza a kéz az istenadta kéz a katlanba... A mozgás pedig gyorsult, fejét a halmokra szorította, apró cuppanások, hogy feszüljön az izom, hogy a legsimább tapintású terület: szorító lucskos, követelőző valamivé váljék. A középső ujja után a mutató, s a gyűrűs következett, mozdulatai kiszámíthatatlanná, rángatózóvá váltak.
A gyönyörű test elvesztette minden kontrollját, és már a remegés is görcsös kapaszkodásban enyhült egy utolsó, egy végső, de hogyan lehet ezt eddig húzni, mert nincs vége. Mert a pillanatok percekké válnak, s az idő kilépett az érzékelhető dimenzióból, csak újabb szorítás, csak egy újabb belépés a megnevezhetetlen kín, a gyönyör úttalan útjaiba.
De volt valami határ. Egyszer csak lazult a szorítás. A fiú orrával érintve, simogatva a lányt elindult a lány szája felé, hogy a szemét a szemébe fúrhassa. hogy láthassa, amikor visszatér.
Mert nagyon messziről jött.



A nyár ebben a csodában telt el. Hónapok a felhőtlen, és felelőtlen viháncolásban, melegségben, gyöngédségben. Az első esős őszi nap tűnt el a lány, s egy hét múlva állt az öltöző ajtajába lehorgasztott fejjel, tenyerét a hasára helyezte. Lassan emelte fel a fejét, és nagyon halkan szólalt meg.
- Nem.
- Miért?
- Nem akarom megmagyarázni.
- Rossz a felfogképességem?
- Nem. Túl jó. Órákig kellene kapálóznom állandóan igazat adva neked. Itt belül érzem, hogy igazad van, de én nem akarom.

A fiú körül forgott minden. Visszafordult a tükör felé, automatikusan festette az arcát, időnként visszatért a tükörből, hogy a lány ott van. Az első gondolatai védeni próbálták a nőt:
Az öltözőben a szépség nem kifejezett előny.

Itt a festékek között az állványokat kerülgetve a ruháján itt-ott nyoma maradt a cirkusznak. Végre kiment a vécé felé. Az ajtócsapódás ébresztette fel annyira, hogy papírért, s ceruzáért nyúlt.

"Nem vagy Te idevaló. Itt kemény munka folyik az életben maradásért. Nem tudok tőkét gyűjteni, és a Te szépséged sem végleges. Vagy megtalálod, aki eltart, vagy vagy megtanulsz valakitől valamit az emberkereskedelemből. Ez a tanító nem én vagyok. Elengedlek. "

A bohóc összehajtotta a papírlapot, s a visszatérő lány kezébe nyomta, miközben megcsókolta. - Ne várj meg! - súgta fülébe, s beviharzott a porondra.
Az előadás alatt a közönség is, de a személyzet is törölgette a könnyeit a nevetéstől. A szám végén pedig a trapézról ugrott le fejjel a függöny felé. A föld felett 1 méterrel szokta a kötél visszarántani.
Most nem volt rajta biztonsági öv.

2012. május 18., péntek

Keretes szerkezet

Kamera visszahúz, a sínek között a technikus homokot szór az előbbi műremekre, és
kezdődik minden elölről.
A terven kívül becsúszik még a képbe egy gólya a templomtoronnyal, és a többi már
forgatókönyv szerint egy idilli kép.
Kibontakozik három öreg, meg egy apróság.

 A kislány megállt a rózsa előtt, lehajolt és megszagolta. Ezt a
        meghajlást a 2 éves hölgyek bájával tette, és egy világ hódolt
        neki.
        Nagyapó, nagyanyó, és a szomszéd néni egyszerre olvadtak el, és a
        csöppség rátett egy lapáttal.
        - Az mi az?
        - Micsoda Julikám? Mutasd meg!
        - Hát az. Az ami ott mászik.
        - Az a pöttyös?
        - Nem, nem. Az a katicabogár. Ami ott mászik. Ott...ott...
        - Nem tudom, kicsim. Nem látok odáig. De nagyapó megmondja. Majd
          ő megnézi.
        És nagyapó pattant megnézni megszégyenítve egy termetesebb éti
        csigát is, aki ennyi idő alatt fele akkora távolság megtételére
        képes.
        - Ott, ott. - toporgott a kicsi türelmetlenül.
        Nagyapó végre elérte a rózsát, reszkető kézzel kivette szemüvegét
        a felső zsebéből és az orrára illesztette.
        - Az egy boci.
        - Nem.
        - Szerintem egy boci.
        - Neeem.
        A kicsi behúzta a nyakát és az évődő nagypapához lépett, csöpp
        kezeivel a nagyapó térdeit bökdöste, majd szőke fürtjeit a
        nagyapó kezeibe fúrta.
        - Nagyapó, becsapsz.
        - Akkor mi az?
        - Nem tudom.
        - Levéltetű.
        Nagyapó betipegett a konyhába és feltette forrni a tejet.
        - Julikám, aranyom! Mindjárt kész a kakaó. Gyere kezet mosni.
          Andi néni is inni fog.
        A szomszéd néni pedig az órájára pislantva visszavonulót fújt.
        - Mennem kell. Én még ma nem reggeliztem, és...
        A búcsúzkodás elől a kicsi beszaladt a konyhába és megkérdezte:
        - Ugye az Andi nénit nem kell megpuszilni.
        Nagyanyó szeretett volna a föld alá süllyedni, nagyapó, aki
        inkább alkalmi süket volt, élvezte a játékot és megkérdezte még
        egyszer.
        - Mit mondtál kicsim? Nem hallottam.
        Nagyanyó viszont lelőtte a poént.
        - Tibor! Eredj inkább te is kezet mosni. Majd holnap elmondja
        neked is. Andikám, te pedig ne vedd komolyan. Tibor nem rossz
        ember.
        Az öreg hölgyről leperegtek ezek a szavak. Nyugdíjas
        pedagógusként jól tudta, hogy miféle szerzet ez a csöppség. Kerül
        még az ő kezei közé! Az utca valamennyi kölykét korrepetálta már
        és fáradságot nem kímélve szedte össze belőle a házra valót. Ő
        nem felejt.
        - Akkor hát szervusztok.
        - Szervusz.
        Az öreglány végre becsukta a kertkaput. Az utca végén lakik, úgy
        mondta, mire hazaér, besötétedik, lelóg a térképről az utca vége. 
        Ennek ellenére megmaradt a "Szomszéd néninek", akivel a sok
        költözés sem szakította meg a kapcsolatot -nagyapó legnagyobb
        bánatára. Ő ki nem állhatta. Civódtak, kötekedtek, egyik
        megjegyzés a másik után. A kicsi lány pedig most betipegett ebbe
        a körbe. Ártatlanul, bátran és értelmetlenül. Egy igazi Juliska
        állt a vasorrú bába előtt egy Jancsika nélkül.
        Hol kezdődik egy gyerekben az ártatlanság és mire képes az
        intelligencia?
        A csöppség még mit sem tudhatott erről a világról és az első
        intuíciói pontos műszerként reagáltak. Elutasította a "gonoszt"
        és neki még "mindent szabad". Pedig nagyanyó szoknyájába
        kapaszkodva mondta ki, s közben-közben nagyapó szemeibe nézett.
        Pillanatok alatt felállította a hierarchiát, nagymama vezet és
        nagypapa gondolkodik. Kiegészíti a gondolkodást azokkal a
        nézetekkel, amelyeket ő még nem ért, de nem is lényeges.  
       

 - Köszönöm. A narrátor jó volt. Ennyi. Az Aranka...
 - Nem Aranka! Andi!
 - Lehet. Jössz egyet úszni?
 - Lemegyek, de inkább be akarom fejezni a jelenetet.
Ennek ellenére két meztelen test csobbant be a patakba, és elúsztak a vízimalomig.
 - De jó volna itt élni!
 - Persze. De fodrászhoz egy kicsit messze volna Pest nem?
 - Van autód nem?
 - Szerinted a drámapedagógusi vagy az irodalmi színpadot okító művésznői
fizetésedből mindent meg tudnál itt termeteni  magadnak. Ne álmodozz!
 - De! - fonta körbe lábaival kedvesét az ábrándozó. Szeretek álmodozni. Tegnap
azt álmodtam, hogy a feleséged összejött...
 - Khm!
 - ... összejött egy hatalmas origán a....
 - ... a Velencei Borgián...
 -  Csak azt nem úgy mondják.
 - De én úgy mondom.

A valamikor lerombolt malom helyén fastég állt ki, és a hínárok között kukkolóvá
meredt kisfiú visszahúzódott a tartógerendák közé.
Moccanni sem mert. Lúdbőrösen vacogva várta ki a félórát, s élvezte is, meg
nem is a műsort, amelyet e két kitűnő színész rögtönzött. Lám Lám. Amikor egy
előadó írásra, majd egy másik rendezésre adja a fejét. Még ők sem tudhatják, hogy
hol, mikor, és miben alkotnak maradandót.

2012. május 17., csütörtök

Vég


Csak egy csattanás... Hallottam, ahogy gyűrődött az autó fémdoboza... Hallottam amikor az üveg a robbanás pillanatában nyöszörgött egyet... Hallottam, amint a koponyám iszonyatosat reccsent... Aztán csend... Aztán elült minden... A zajok az érzékelés határán túlra kerültek... Aztán mégis.. Mintha emberek... De valami hideg... Azazhogy kihűl... Sötét... Minden, és mindenütt sötét... Talán, ha kinyitnám a szemem... A szemem zárva van egyáltalán?.. Létezem még?.. Miért nincs fájdalom? Hová lett a kapálózás az életért?.. Most jön majd a pokol?.. Jönnek valakik, hogy döntsenek fölöttem?.. Nekem mindenki arról beszélt, hogy fény. Apám is fényben volt... Úgy hozták vissza az orvosok.
Mi maradhatott belőlem? Itt is, ott is. Talán elgurult a fejem, s a kezem lábam rángatózik tovább. Hátha a szívem tovább éltethet még valakit!
És most meleg. Mennyi idő telhetett el? Meghaltam? Szerepet kaptam?
Lüktetés. Ez már egy érzés. Az érfalakon koppanó vérlemezecskék hangja. Tompa morajlás mindenhonnét.
Most...
Ez lesz az újjászületés. Az anyaméh. Új ember lesz belőlem. Ennyi volna a lélekvándorlás?.. A fájdalom?.. Most kezdhetek mindent elölről? Mire a testem kommunikációképes lesz, kiürül eddigi tapasztalatgyűjteményem a fejemből. Ez már büntetés. De mitől leszek majd hasonló? Hol vannak azok az ismérvek, amelyeket ettől az anyától kapok. Milyen testem lesz? Férfi? Nő?
Mozog. Már van fejem is. Mi ez a zsibbadtságérzet? És most jó meleg.
- Alszol?
- Tessék?
- Csak betakartalak. Azt hittem, felébredtél, mikor a lámpa eldőlt.


Ismét egy novella a régiek közül.
Hová lett belőlem a fantázia?
A másikhoz nem tudok hozzátenni. Ez is így kerek.
Egyébként a fürdőszoba alakul. A mosógép mögött is kisimogattam a nagyobb huplikat. Már csak gelttelni, és festeni kell. Meg a kötősdobozt a sarokba felszerelni a villany szétosztóhoz. Ott kicsi volt a régi, és csak a csoki áll ki a falból. Még mennyi befejezetlen projektem van!

2012. május 15., kedd

Túlélem

Ma már nem jött a villámcsapás a gondolkodószéken. Óvatosan fordulok, s ha feledném a tegnapokat, valami azonnal figyelmeztet.
Valamire mégis jó volt. Felolvastam Nufinak a Karinthy novellát a Testi fájdalom-ról. Még nem ismerte.
Bár nagyon fogadkoztam, hogy folytatom a fürdőszobát, itt ültem mereven a székemen, és a lapolvasóval, meg a GIMP-pel ügyködtem. A 2.8-as verzióval végre lehetett 600 megabájtos képeket is összeilleszteni. Utána pedig tömöríteni, és végül a DJVU-val összefűzni. A 16 lapnyi füzetke késő estig elfoglalt.
Meg hát Zappa zenéje is gyógyító hatású. :-)
Épp csak a postára és a Lidlbe karikáztam el pénzt költeni.
Este meg előkerestem a Bóbitás írásaimat, és a korábbi agymenéseimet. A Farkast hozzá is fűztem a másik fülhöz. Illenék már honlappá szervezni, de annyi mindent nem csinálok, hogy külön rá kell beszélni magam annak értékelésére is, amit viszont csinálok.
Valaki mondta nekem, hogy aki magát nem tudja szeretni, az másokat sem.
Ebből indult el, akarom mondani újra a naplóvezetés kisebb-nagyobb időhézagokkal. Kell látnom, hogy ez a semmi itt körülöttem igazi tyúklépésektől halad így. A hétmérföldes csizmát pedig csak rövid időre húzom a lábamra.
Ma megszemléltem az ajtófélfát, és megyek Attilához tanácsot kérni. Mármint, hogy olyan fecskefarok szerű ékes megoldással pótoljam, vagy az egész deszkát cseréljem. Gondoltam, a kőművelés után ismét 'fázhatnék' is egy kicsit.

Idebiggyesztek még egy régi szösszenetet.

B. úr


- Nézz már a lábad elé!
- Jé egy béka! Szia!
- Tegeződésről szó sem volt. Maradjak neked B. úr!
- Bocsánat. - guggolt le most már a hercegkisasszony, s nyugodtan kézbe vette a szörnyet. - Segíthetek valamit?
- Mondjam a mesét, vagy megelégszel, ha csókot kérek tőled?
- Azt már nem! Én gonosz boszorkány akarok lenni! Semmi kedvem egy daliás férfiúnak végignyögni az éjszakáit. Én nem fogok neki azért királyfiakat szülni, hogy azok mentsék meg a birodalmat a sötétségtől. A napfény különben is árt a bőrnek. Rákot okoz...
- De...
- Csend! - vonta össze a szemöldökét. Most sokkal szebb volt, mint bárki más. - Mit adnál nekem cserébe? Az öreg királynékról minden mese hallgat. A fiak har­cba indulnak, a leányok kérőket utasítanak vissza. Beszéltek már arról hogy a királyt megcsalta a hites felesége?
- Nem az a feladatuk.
- Ez a te rasszizmusod! Milyen feladatot szánsz nekem?
- Ha üzlet, legyen üzlet. Süss a tejedből pogácsát!
- Ó mely nagy, s nemes feladat! Dajka van kéznél, de a mai gyermekek közös dadája a Nagymiskolci Állami Gazdaság Tehenészete. Mindenki tejtestvér. Találj ki valami jobbat!
- Elmehetnél stewardessnek.
- Olyan már volt, és nem volt Burgundiából nevelőnőm. Nem tanultam, csak vármegyénk tájszólásában kifejezni magam.
- Veszek neked egy gyümölcsöst. Telis-tele lesz almafával.
- Nincsen lelkiismeret-furdalásom. Az almát elfogadtad, és igyekeztél egyedül megenni, pedig a Sátán csak nekem adta! - s már emelte is fel, hogy elhajítsa ál­dozatát.
- Igazad van. De így legalább nem látod meg, hogy mi van a nyelvem alatt.
- ... végül is.. egy csók... nem a világ...
....
- Ennyire öreg vagy?
- Egy béka hamar öregszik, és amíg rájöttem hogy mi nálad a varázsszó, "visszanőtt" az ebihalfarok.


Anno így kezdtem párbeszédeket fabrikálni. Utána megbíráltak - akinél laktam, Gábor volt, és jogosan bírált - hogy elvész a lényeg, mert nem követhető, mikor ki beszél. Még nem erről a szövegről mondta, de mai szemmel jó lenne átfésülni, és ha sikerül, mögéillesztem az eredményt.

2012. május 13., vasárnap

Olvasok

Sikerült kitolnom magammal. A gerincem nem akarja, hogy dolgozzak. Tegnap kezembe kaptam a könyvet, és végigfetrengtem vele a napot. Pihi. Hittem, hogy a nyugalom valamit segít. Eddig nem úgy tűnik.
Mindegy, valami olyannal akartam tölteni a fejem, ami régen nem volt a kezemben, de ott díszeleg a polcomon gyerekkorom óta.
A harcias nagymama esete. Krimi. Egy nap a teendők mellett elegendő a végigolvasásra, és legalább addig sem a hátammal foglalkoztam.
Ma már folytatom a fürdőszoba glettelését, ha tetszik, ha nem a hátamnak, mert a pihentetés többet ártott neki, mint a célirányos mozgatás. (Fájdalomhatárig)
Egy kicsit jó lenne mesélni, mi is volt a könyvben, de állandóan azt teszem fel magamnak, azon a kérdésen rágódom, hogy tetszik-e.
Agatha Krisztire emlékeztet, mármint a regényeiből készített filmekre. A könyveit nem olvastam. Serdülő koromban belém ültették, hogy az nem irodalom. Én meg elfogadtam. A krimi sem irodalom. Azt is bevettem. Rejtő sem irodalom.
Ezt nem tudtam megemészteni. Tiszta szívemből szerettem az összes könyvét. Úgy mint Moldovát, Kunderát, Szilvásit, Gárdonyit, Berkesi Andrást, Konrád Györgyöt, Karl May-t, Karinthy Ferencet, Dumas-t, Robert Merle-t, Moraviat.
Szóval akiket éppen olvastam.
A harcias nagymama esete tényleg egy bugyuta kis történet, és mégis ott csillog benne valakinek az ötlete. Nem is egy. A bevezető történet valósnak tűnik. A többi pedig logikai játék. Egy puzzle.
Vagy inkább festmény?
Felfestek két három alakot egy vászonra, és aztán hol az embert, hol a tájat dolgozom ki.
Szinte érezni lehet, hogy egy-egy rész miért került bele. A vázlat, a csontváz kitöltése közben itt-ott kellett egy magyarázó szösszenet, és annak még az elejébe, az indítótörténetbe is vissza kell írni a gyökerét.
A vége kifejezetten összecsapott. Szinte hallom a szerkesztő, vagy sponzor hangját, hogy "Ha holnapra nem adja le, akkor felezem a tiszteletdíját".
Lehet, hogy A. Kriszti könyvével jobban jártam volna?
Erle S. Gardner. Fordította  Kosáryné Réz Lola.
De felteszem másképp is a kérdést.
Tudnék én ilyet írni?
Nem. Biztosan nem. Abból is érzem, hogy haladok most a fürdőszobámmal. Egy kis hátfájás is megakaszt, és nincsenek meg a lépésenkénti apró örömök. A pipák, hogy ez megvan. Nincsenek meg a moduljaim.
Persze ilyenkor felhorkan bennem a 'csakazértis'. Miközben a szkenner olvassa Nufinak a füzetkéjét, kijárok a konyhába hol elmosni valamit, hol odatenni az ebédemet, és vissza az asztal mellé, hogy a blogomon is maradjon nyoma az életemnek.
Tényleg. Megvolt az első két vevőjelölt látogatása. A TOPLAK-on hirdetett lakásunkat rábíztuk egy hivatásos alkuszra is.
Először féltem, hogy majd megkukulok, és nem vagyok kereskedő, aztán egyszerű lett, mert mindjárt mesélhettem a rendetlenségemről, meg arról, hogy mi mindent alkottam itt.

2012. május 4., péntek

A törpe


Nálunk a törpe nem az aránytalan testalkatú embert, vagy a mesék manóit szokta jelenteni. Nufi mindenkire használja. Melinda kisfiára - én Kukacnak hívom - az egerekre, meg mindenféle aprójószágra. Engem még nem törpézett le, bár szellemi törpeségem folyamatos töpörödésem egyre nyilvánvalóbb.
Nehezen dolgozom fel a kudarcaimat.
Tegnap végigvezettem egy hölgyet az otthonunkon. Már ahová be tudott lépni, mert a műhelyszobám zsufijába nem nagyon.
Igaz, a telefonos egyeztetésnél már azt éreztem, nem ez a hajlék kell neki, de  valakivel el kell kezdeni.
Valakit, idegent beengedni az otthonomba. Valakit, aki előtt én már csak a hibákat látom ebből a mindenségből, és mentegetőznék, hogy ez még nincs kész. Ez még csak így, és ez úgy indult, hogy volt két cserépkályha, meg hidegvizes mosogató a műhelyben, és egy falicsap, olyan öntöttvas. ami az ötvenes években kerülhetett fel, meg a lépcső is széttöredezve, meg két helyen beázott a tető nagyobb esők idején, és a csatornát is, meg a teljes vízvezetékrendszert én... én... én...
Most pedig a hőszigeteltre cserélt ablakok mellett hepe-hupás falat simogatom, meg a villanyszereléskor megrángatott plafonon támaszkodó buksim nyomát tüntetem el.
Eddig nem volt fontos. Most ronda.
Most zavarni kezd minden, hogy ez így nem élettér. Azaz ha el akarok menni innét, akkor másnak ez vonzó legyen.
Aztán a másik, hogy eladni. Valamit eladni, ami az enyém. Nem odaajándékozni, hanem olyan árat mondani, amiből tudom, hogy alkudni fognak, de mennyit?
Ha kimondom, amire szükségem van a költözéshez, a házhoz, meg az illetékekhez, akkor abból akarnak majd alkudni... És hol van ez már a környékbeli házak négyzetméterárától.
Pedig talpon szeretnénk maradni. Nagyon szeretnénk talpon maradni.
Ezért hát én fogom bekísérni ide azt, akinek mesélnem kell arról, hogy mit szeretek itt. Arról, hogy ebből a házból, ebből az utcából nyolcvan éves koruk előtt  nem szólított haza a természet a néniket.

2012. május 1., kedd