Ha Attila száradó fáján nem jelenne meg, mint lehulló levél, talán észre sem veszem. Pedig jó olvasni. Kurta kis szöveg, és egy napig is elkalandozik a fejemben. Máskor is.
Ébredéskor felolvastam Nufinak. Nem találta ki a szerzőt. Talán többször kellett volna e blogból neki felolvasnom korábban is.
Most, hogy belassult az engem érdeklők billentyűzete, nekem sincs sok kedvem ideönteni a mindennapok összefüggéseiből az egyre kuszább krixkraxot. (Amit nem is én alkottam) Mintha ismét gyerek lennék, aki a régi rajzos Lúdas Matyi vicclapján minden színes ceruzát kipróbálnék.
Azok a poénok kétszínűek, felnőtteknek szólnak, ám nekem többféle cerkám van. Nagyobb orrot is tudok rajzolni, és lilát is, nem csak pirosat. Meg a pocakos bácsi trikójára oroszlánfejet.
Csak már nem vagyok kisgyerek. A pocakos bácsikon télen nem látszik a trikó. Most még az arcukat is rejtegetik. Szemük villanása pillanatnyi. Jobb nekem a kutyám szemébe nézni. Ha megszidom, mert átment a szomszédba, engem jól elkerülve fut egy kört és utána azonnal visszatér a kedvem keresni. Nem érti, hogyha Erzsi néni kertjén nincs már végig kerítés, ő ott miért nem mehet át.
Hát pedig nem járunk át. A kerítés nem nekünk hullott le.
