Ez a bácsi egy csoda

Végre

Napokig ültem az EMG szkópom mellett, és kerestem a hibáját. Amikor az egyik megvolt, jött egy másik, még rosszabb. A rajz pedig nem a németesen túldokumentált fajta. Feltételezi, hogy ért hozzá, aki javítani akarja a készüléket.
Éjjel fél egykor jutottam zöldágra.

Érdekes, hogy huszonévesen is ez az időpont volt a nehezen megszült megoldások ideje. Aztán már nincs erő összeszerelni, csak egy megnyugvás. Egy nagy sóhaj, és bezárni az ajtót, kikapcsolni a számítógépet, amin a rajzát néztem, s közben hallgattam a szent korona tanát. A szakrális társadalom védő szerepét. Leoltogatni a villanyokat, fejre állni a denevérpadon és lefeküdni hallgatva Nufi szuszogását mellettem, s a Béláét a másik szobából.
A gyomromban ilyenkor még dolgozott a turbófeltöltésnek számító baracklekvár. Átjárta a fejem a kiszedett csicsóka és a kályhába tuszkolt szőlővessző és papírszemét. Mintha nem is fejeztem volna be, még raktam, tekergettem, tördeltem, húztam, kosárba dobáltam. Egybefolyt a sár képe és a nyitott cserépkályha etetőnyílása. A sok hamu, és Nyafi, aki odajön szeretgetésre mindig, amikor csak egy kicsit leguggolok. Aztán befúrja a fejét a hónom alá, és képen nyal.

Ebbe a katyvaszba aludtam bele.