2009. január 29., csütörtök

Öt dolog, amitől függök


Megkaptam a körkérdést. Most körbe fogom járni.
Az első mindenképpen kör alakú. Mi több, a konyhához is hozzátartozik. Elektromos.
Röviden: Kávéfőző.
A ember ugye kinyitja a konyhaszekrény bal oldalán alul azt az ajtót, és egy kék dobozt húz elő. Ez a doboz pedig telis-teli van apró barna bigyókkal.
Most éppen őrölt, bár jobban szeretem a babkávét.
Eztán előhúzza a kávédarálót, Nagyanyám hagyatéka. Több, mint 30 éves. Belezuhintja a megfelelő mennyiséget, és ráhelyezve a fedőt, felveri a házat.
Ez akkora zajjal jár, mint mondjuk a Deep Purple hallgatása.
Eztán jöhet a mosogató mellől a kávéfőző.
70-es évek divatja. Már nem akkora a kupolája, mint az anyué, de még hagyományos bakelit talpon álló aluminiumhenger kiálló csőrrel.
A főzőbe meleg vizet töltve már csatlakoztatom a 230V-os hálózatra a szerkezetet. Fontos, hogy nem lehet több víz, mint ami elég bele, mert a kilccsanó tartalom balesetveszélyes.
Tehát a tartállyal kezemben az asztalhoz tipegek, ott megtömöm a tartályt. (Ma már a kisebb mennyiség érdekében felező állásban, és szépen elsimogatva lefújkálva a fölösleget leguggolok főző mellé.)
Behelyezéskor forgó mozgással a helyére illesztem a tartályt, befedem a tetővel, és kézzel óvatosan meghúzom a szorítócsavart.
Újabb kör következik a csatos üvegért. Ez tavaly nyáron került némi sörrel a birtokomba. 0,33 literes. Éppen elfér benne a kávé, nem fúj ki belőle a cső, és visszazárható, akár a papírzsebkendő zacskója.
Két lépés a sámli.
Egy érte, egy meg vissza.
Most jön a legszebb rész.
Megvárom a nedűt.
A barna üveg szépen megtelik kávéval, a konyha illattal, s a szívem az éhes babák izgalmával.
Még megkérdezem a mátkámat, akar-e,.. de költői kérdés. Már zuhintom is magamba ezt az ébresztrővizet.

Öt függés kellene?

Elég ez az egy is nekem.
Nem?

2009. január 21., szerda

FRIDERIKUSZ EDDIG

Kivégeztem a könyvét három nap alatt.
Jó volt? Még nem tudom.
(Az olvasási szokásaimról annyit, hogy még kölyökkoromban keletkeztek, és ma sem tudok rajtuk változtani. Lehetőleg lendületből végigolvasni a kiválaszott könyvet.)
Ez a riportkönyv egy riporterről szól. Tehetséges ember ír magáról, és ha ezután az utcán találkoznánk, valószínűleg szervusszal köszönnék neki. Nem tiszteletlenségből, hanem mert úgy beszélt hozzám, mintha én is ember lennék a környezetéből.
Azért van pár borzongatóan rossz szájízem is. Ötven évesen kiszorulni a médiából egy munkamániás(nak látom én) embernek, feldolgozhatatlan élmény lehet. A párom szerint már az ATV is zugadó a három nagy mögött.
Szeretném hinni, hogy Sándor össze bír kaparni akkora tőkét, amivel saját országos médiumot alapíthat.
Vitray Tamás, és a számomra ismeretlen nevek csak azért lehetnek akadálya az ő önmegvalósításának, mert (F.S.) dolgozni akar.
Annyira bennem van, és még mindig nem tudom igazán megfogalmazni, mégis belefogok.
A mostani vezető osztály vagy réteg egyszerűen olyasfajta szereptéveszmében él, amiben fel sem merül, hogy a termelés mögött emberek vannak.
Egy alkalmazott feladatköréhez a munkaköri leírásokban mindig ott szerepel, hogy és amivel még megbízzák.
Specializálódjunk, tanuljunk, stb.... aztán amikor egy feladatkör megszűnik, fölöslegessé válik az ember, különösen, ha dolgozni akar. A gondolkodás kifejezetten hátrány. Lassítja, akadályozza a folyamatokat.
Apám zenész. 1968-ban elhagyta az országot, s az NSZK-ban élte vidáman az életét. Ez csak annyiban fontos, hogy 12 év után láttam újra, és utána is 4-5 évenként. Ez a szakaszosság azt is megmutatta, hogy 81-ben még gyönyörű kerthelységben játszott, egyik helyről a másikra hívták. A 80-as években már panaszkodott a diszkókra. A gépzene megöli a szakmáját. Ma pedig örül, hogy sikerült összeszedni a nyugdíjhoz szükséges éveket. A tangóharmonikája már csak akkor kerül elő, ha a barátja felkeresi a gitárjával, hogy játszanak valamit.
A 80-as években vonult ki az elektroncsöves technika a szakmánkból. Nem is értettem, hogy mi bajuk van az 'öregeknek' az integrált áramkörös készülékekkel. Nekünk a tananyagban még szintén ezek a lámpás készülékek voltak, de a boltban lehetett kapni a szakirodalmat. A javítás közben vettük fel az információt.
A 90-es években csúszott be az internet a szakmába. Pl. 95-ben egy amerikai cégnek javítottam a monitorjait, és
a dokumentációkat már elektronikusan kaptuk. Hozzászoktam, hogy a ház körül adódó javítani valóhoz kapcsolási rajz nincs, legfeljebb az alkatrészgyártók honlapjáról letölthető dokumentációból lehet bővíteni a fejemben lévő rendszert.
Ma mi van? Hasonló.
Szidjam a silányodó készülékeket?
Szegény Fridi is megéli, hogy hiába gyűjti a világ minden részéből a szakmája javát, a politika nem emberekkel foglalkozik, hanem mutatókkal, számokkal. Aki pedig csak számokkal foglalkozik, az olyan kimutatást készít, amely alapján a méhecskét el lehet távolítani, és 10111011110001 -gyel lehet helyettesíteni.
Ráadásul a csak számokkal foglalkozó egy olyan ponton ül, ahol ő is csak egy szám. Illeszkedik abba a halmazba, és Fridi nem.
Nem fejezem be még, csak abbahagyom. Friderikusz Sándorra nekem szükségem volna. Nem baj, ha nagyképű, az sem, ha igaza van. Féltem a korosztályát, melyhez magam is közeledem. A pénz hamar elfogy, s ha vele is így el lehet bánni - márpedig neki van neve Magyarországon - akkor bármelyikünkkel.

2009. január 19., hétfő

Bringa



Mi is az a bringa? Szerelem? A mozgás szeretete? Szabadság?
Most nem akarom ilyen nagy szavakkal illetni. Viszonylag későn, kb. 9-10 éves koromban kaphattam az első Budapest gyártmányú kétkerekű háromnegyedes biciklit. Akkor még kellett hozzá anyu, nagymamáék hosszú spórolása. Ja, és a húsvéti locsolkodásaim is.
Az a kövér kisfiú, aki már görkorcsolyán megszerezte az első mozgásélményeit, nem nagyon hasonlít a mai valóságomra.
Kikerültem a családi minden másodperc figyelemből. Sőt, hát elhagyhattam a lakótelepi tömbház szigorú határait is.
Miskolcon a Szentpéteri kapu, illetve a 22-es lakótelep (Az iskola számáról neveztük 22-esnek, a miénk a 10-es volt) nem túl forgalmas mellékutcái levittek a vasúti sínekig, és át is léptük. Bizony, a drótokon átemelve egészen a Zsarnai telepig, sőt a Sajóig merészkedtünk.
Be kell vallanom, tele volt a nadrágom, mi lenne, ha nagymamáék megtudnák.
Később, amikor Szalai Zoli, aki nemcsak osztálytársam, hanem egy házban is laktunk igazi versenybiciklit kapott az MVSC-től, nem is lehetett más utam, mint jelentkezni a Miskolci Vasutas Sport Clubba.
Télen futóedzések a Tiszai pályaudvar mellett, míg végre tavasszal nekem is adtak egy váltó nélküli Favorit bringát. El tudja ezt képzelni valaki is? A kamaszkor határán, amikor a szervezet gyorsabban nő, mint ahogy a kerület követni tudja, és ezért a mozgás könnyeddé válik, kerekeket is kap - mondhatnám szárnyaknak is...
Ezzel már lehetett menni a lányokhoz is. Vinni a vázon, stb.
Az edzés mondjuk a Szikszói parton és Arnót felé nem volt ilyen könnyű. Volt, hogy a világ eltűnt valami vörös ködben, a levegőért állandóan köpködni kellett, és még így is a végén kullogtam a társaságnak. Talán csak Pusztai Zolit tudtam megelőzni.
Egy év után letettem róla. Nem lesz belőlem versenyző.
Letelt a középiskola, a drótszamár pedig legfeljebb egykerekezésre, városon belüli közlekedésre volt jó. Nincsenek emlékeim, csak arról, hogy csavarokat kellett pótolgatnom, és a villát egyengetni, vagy az utolsó diószakadás a dombon a lakótelep fölött. Akkor a kormány fixen állt a kezemben, a kerék pedig keresztbe fordult, és én jól megütöttem a hátamat. Nem estem el, hanem a két lábam a földön, az első kerék szintén, az ülés meg a hátamban, és hogy így már nem lehett vele hazamenni. Tolni kellett.
Több, mint egy évig nem volt kerékpárom.
Már dolgoztam, 1983-ban kaptunk nyereségrészesedést. Annyira örültem, és pont elég volt a kemping biciklire.
Világoskék Csepel, összecsukható változat. Ma is megvan. Miskolc minden zugát megjártam vele. Anyu azt mondta, úgy nézek ki rajta, mint majom a köszörűkövön.
A kormányát kicsit előre hajtottam, de minden átalakítás nélkül szolgált. Volt, hogy tévéképcsövet vittem haza rajta, volt, hogy begipszelt kézzel mentem tévét javítani vele az Avasra.
Két-három évente pedál és gumicserét kellett végre hajtani, meg egyszer a kormánya is szétment. (Körberepedt, majd lekonyult.) Bámulatos kis szerkezet. Nagyon hozzám nőtt.
Már itt éltem Budapesten, és valahol a körúton belepörgettek olyan sávváltásba, hogy 60km/h körül mutatott a Cateye. Hogy volt még arra is lélekjelenlétem, hogy megnézzem az órát, már nem tudom. Ez a sebesség szinte tüdőszakadás volt az orosz kölcsönbringával is. (Akkor még Kis Polszkival mértük le Marján Mikivel a reptéri elágazástól a Szentpéteri kapui első bérházig.)
Azóta már jobban fogynak a biciklik.
Sikerült ronggyá törnöm egy jugo névtelen biciklit.


Vettem egy zöld szlovák összeszerelésű vékony kerekű jószágot.
Állandó beállítást igényelt.
Csereberéltem egy Favoritot elég jó állapotban, és újjáépítettem. Új kerék, új racsni, új lánckerekek. Ma már Komjátiban van, és ott szolgál.
A következő szerzeményem a Gepida.
Aluvázas, igazi városi röpködős. Igaz, járdán nem szabad vele járni, mert ha elüt a teherautó, akkor megbüntetnek a rendőrök.
Van még egy MTB.
Ő a teherbicikli. A vázon kívül már nincs eredeti alkatrésze, de kényelmes.
Most a párom használja, ezért elővettem egy örökölt orosz fecske bringát, és kapott átfűzött kerekeket, bár a hátsót másik ráffal újra fogom fűzni. Az orosz gumi nem szereti a noname koreai ráfot. Hátul a racsni is 5 sebességes, állandóan ledobja a pedál mellett a láncot. Bár elöl nem kéne átdobó, mégis kell váltót tennem rá, mert Budafokon haza kaptatón jövök fel, és vissza kell váltanom. A hátsó keréken pedig a nagy lánckerék már leugrasztja elölről a láncot.

S akit még érdekel, egy történet a közelmúltból:

Az a rohadt kormány

2009. január 18., vasárnap

takarítás ürügyén


Egérbarátság.
Valahogy úgy kezdődött, hogy ideköltöztem Budafokra. A környék alaposan alápincézett. Boros-pezsgős-gombás. Évszázadok alatt mindenféle járatot fúrtak erre az itt lakók.
1997 telén beköltöztem, és még egyedül hallgattam a fütyülő szeleket a cserépkályha nevű 'rezonátoron'. Alattam reggelre vagy leeresztett a gumimatrac, vagy nem, és pár irodabútorból álló 'kelengyém' vett körül. Közte persze a javítanivalók.
Arra lettem figyelmes, hogy valami rág.
A hideg szaladt végig a hátamon, de nem bírtam megfejteni, honnét, és mi lehet.
Illetve azt, hogy egér, azért sejtettem.
Igyekeztem zajt csapni, körbejártam lámpával, de a pár percre abbamaradt zörej újra és újra megismétlődött.
Mit tegyek? Nálam mások készülékei várták a gyógyulást, nem mutatott volna jól pár fognyom, de a szag is csavarta az orromat.
Egérfogó.
Tette a dolgát a vasszerkezet, és hol naponta, hol óránként dobáltam ki a még vergődő áldozatokat, de hónapokig is nyugton hagytak.
Egyik alkalommal a hűtő tetején zörgött valami, és én megfogva a nejlonzacskót szemtől szembe kerültem ezzel a kis vadállattal.
Nem volt szívem megölni.
Beleráztam a legnagyobb befőttes üvegbe, és lestük egymást.
Persze az öt literes üveg nem volt túl nagy akadály, amíg magára hagytam, meglógott.
Később is sikerült élve elcsípni valamelyiket, és akkor már téglát tettem az üveg szájára. Egérbefőttem pedig kíváncsi volt. Leste, mit csinálok, és én is őt. Később már őket.
A kiegyezés igazi kompromisszummá nőtte ki magát, mert amíg nem veszélyeztették értékeimet, és üvegen belül koncentrálódott a szaguk, remek társaságot és szórakozást nyújtottak.
Azóta kiselejtezett, repedt akváriumból remek életteret rendeztem be aktuális foglyaimnak, és mókuskerékkel, egyéb bújkálásra alkalmas tereptárggyal leptem meg őket.
A takarítás mégis megdolgoztatja az akaraterőmet.
Ma is sikerült.
Bár az elején még nevet is adtam nekik, ma már csak büzitrióként emlegetem e társaságot.

2009. január 15., csütörtök

A gondolatok keletkezéséhez megfelelő körülményekre van szükség

Fura dolog ez az íráskényszer. Akarom is, meg nem is.
Pár éve még hajnali kettőkor kellett rávenni magam, induljak az ágyba, mert másnap is lesz mit másoknak elmondani, most rágom a ceruza végét, mert nem az kerekedik ki a leírtakból, amit mondani szeretnék.
A komjáti házunk átalakítása közben a követ csépelve-ásva-talicskázva álandóan azon járt az agyam, miképpen fogom szavakba önteni, a felfedezés örömét. Hogy azokat a köveket már több, mint száz éve nem érintette kéz, melyeket én kiszabadítottam a földből. Hogy a síkká rendezett udvaron úgy mutatnak a gödrök, mint valami kelés az egészséges emberi testen.
Miért nem jó nekem az, ahogyan két emberöltőt már kiszolgált?
Mert hát nem jó.
Nekem be kell vinni a házba a vizet. Nekem ki kell vinni a szennyvizet.
Régen a szennyvizet kivitték lavórban, amit pedig a lakók termeltek, egy külön kis kőbódéban helyezték el a ház mellett.
Költői kérdés. Nekem is jár az a komfort, ami ma mindenkinek, tehát meg is fogom teremteni, csak felmerül.
Előre elterveztem, hogy majd mindent dokumentálok. Fényképezőgéppel naponta rögzítem az összes léptemet.
Vannak fényképek. Csak a szorgalom maradt el.

Pár szó a gondolkodó székről.
Környezettudatos életmódra készülve olvastam az alomszékről. Ki is próbáltam, mit tudok én alkotni, ami legalább működési elvében azonos, és nem túl nagy befektetés.
A lába régi íróasztalt tartott. A pozdorja asztalfelület már megsemmisült, de akadt a Hátsó Sufniában vastagabb bútorlap. A lábakat levágtam a porcelánedény magasságában, és a bútorlapból kifűrészeltem a műanyagvödörnek való lyukat. Kapott még egy eredeti ülőkét, s fából távtartókat.
Ezzel már félre lehetett vonulni egy hűs komorába, ahol az alkotást nem zavarták a legyek és a szagok.
A tartalmát pedig a komposztdombon elhelyeztem.
Teteje nem volt, ezért minden használat után ki kellett mosni. Így viszont diólevéllel és szénával működtetve teljesen szagtalan.

2009. január 14., szerda

értem?

Egy hete hallgatom Dávid Gyula előadásait. Letöltöttem az MCSE honlapjáról. Olyan, mint egy igazi télapó piros frinc-francok nélkül. Jókora puttonya van. Kaptam sok-sok ajándékot belőle.
Ez a bácsi ott áll, és két három órát is beszél 'egyszuszra'. Azon veszem észre magam, hogy áthangolódom a forgó semmi méretű csak fizikai és matematikai módra értelmezhető részecskékre. Elképzelem, miképpen bombázzák elektronokkal azt a pontot, ahol valószínűsíthető egy energiagombóc, és kvarkoknak és protonoknak hívják őket.
Érdekes, de annyi fizikus-matematikus magyar koponya sem nevezett még el magyarul egy részecskét sem. Pedig a darab, vagy szelet is jól mutatna idegen szövegben, és még a karaktertáblából sem kellene ékezetest választani.
A gömbfelületre elképzelhető táguló világegyetemről próbáltam a páromnak átadni, amit megértettem. Nem sikerült. Nem tudom úgy megfogalmazni, ahogyan érzem belül, pedig a megértés egyik alapfeltétele, hogy visszaadom, vagy átadom a hallottakat.
A nagy bumm után egymástól eltávolodó energiaváltozatok, melyek a mi értelmezésünkben anyagok vagy fény, csak horizontszerűen képesek kommunikálni egymással.
Ezen koptattam az agyamat éjjel, hogy miért nem képes a gömb húrján vagy átmérőjén keresztül jutni információ.
Annyi megmaradt belőle, hogy a nagy bumm, mint térbeli középpont kitüntetett hely, és a tőle távolodó egységek önálló rendszerekké szerveződve is távolodnak. Ez a távolodás az energia egyirányú (0-ból kiinduló), és nem fordul vissza. Azaz nincs olyan energiacsomag, vagy részecske, megy a középpont irányába haladna. Tehát ha arra nem halad, onnét nem hozhat információt.
Eddig ennyi.