A gondolatok keletkezéséhez megfelelő körülményekre van szükség

Fura dolog ez az íráskényszer. Akarom is, meg nem is.
Pár éve még hajnali kettőkor kellett rávenni magam, induljak az ágyba, mert másnap is lesz mit másoknak elmondani, most rágom a ceruza végét, mert nem az kerekedik ki a leírtakból, amit mondani szeretnék.
A komjáti házunk átalakítása közben a követ csépelve-ásva-talicskázva álandóan azon járt az agyam, miképpen fogom szavakba önteni, a felfedezés örömét. Hogy azokat a köveket már több, mint száz éve nem érintette kéz, melyeket én kiszabadítottam a földből. Hogy a síkká rendezett udvaron úgy mutatnak a gödrök, mint valami kelés az egészséges emberi testen.
Miért nem jó nekem az, ahogyan két emberöltőt már kiszolgált?
Mert hát nem jó.
Nekem be kell vinni a házba a vizet. Nekem ki kell vinni a szennyvizet.
Régen a szennyvizet kivitték lavórban, amit pedig a lakók termeltek, egy külön kis kőbódéban helyezték el a ház mellett.
Költői kérdés. Nekem is jár az a komfort, ami ma mindenkinek, tehát meg is fogom teremteni, csak felmerül.
Előre elterveztem, hogy majd mindent dokumentálok. Fényképezőgéppel naponta rögzítem az összes léptemet.
Vannak fényképek. Csak a szorgalom maradt el.

Pár szó a gondolkodó székről.
Környezettudatos életmódra készülve olvastam az alomszékről. Ki is próbáltam, mit tudok én alkotni, ami legalább működési elvében azonos, és nem túl nagy befektetés.
A lába régi íróasztalt tartott. A pozdorja asztalfelület már megsemmisült, de akadt a Hátsó Sufniában vastagabb bútorlap. A lábakat levágtam a porcelánedény magasságában, és a bútorlapból kifűrészeltem a műanyagvödörnek való lyukat. Kapott még egy eredeti ülőkét, s fából távtartókat.
Ezzel már félre lehetett vonulni egy hűs komorába, ahol az alkotást nem zavarták a legyek és a szagok.
A tartalmát pedig a komposztdombon elhelyeztem.
Teteje nem volt, ezért minden használat után ki kellett mosni. Így viszont diólevéllel és szénával működtetve teljesen szagtalan.