2010. június 28., hétfő

Apám VI.

Telnek a napok apám nélkül. A hét végén megkérdeztem Nufit, vajon elégették-e már... biztos.
Vajon mennyire hasonlítok rá? Mikor lépek azokra az aknákra, amelyeken ő is kapott akkorát az élettől? Sorsom hasonló?
Keveset tudok róla.
Hosszú szünet után, a középiskola harmadik osztályát befejeztem, és a nyári szünetben sikerült minden papírt, útlevelet, vízumot beszerezve meglátogatni.
Nagyon izgultam.
Előtte egy nappal még telefonált, hogy a Lokomotivnál lesz. Meg fogom ismerni? Ő rám ismer majd?
A német utak mindig bosszantó közjátékokkal indultak. A megváltott helyjegy semmit sem jelentett. Már ültek ott osztrákok. Megengedték, hogy betegyem a motyómat, de ülhettem majd a német határig kinn a fülkés folyosón pótszéken. Bár sógorok kalauza mutatott nekem helyet az első osztályon, de nem mertem igénybe venni, mert féltem, hogy majd a német kalauz pont ezért fog megbüntetni. Kivártam szépen a soromat.
Hosszú út volt. A magyar határon az ellenőrzés kutyákkal, stb. Egy fickót a vécé plafonjából húztak elő, és elvezették, de csak átjutottunk.
Stuttgartban szálltam le. Kis motyómmal alig tettem pár lépést, már megszólított egy japánbaba – én annak láttam -, hogy
- Imre?
Igen.
Ettől egy kicsit mindketten zavarba jöttünk. Ő el akarta venni a csomagom, én meg nem adtam volna nő kezébe cipelnivalót. Megindultunk a mozdony irányába.
A vágány végénél egy apró, kopasz ember ült világos szerkóban. Felállt, megölelt, és mentünk az autóhoz.
DAF. Piros, kockajármű. Kétütemű. Ez azidőtájt már különlegesség volt. Nekem meg mindenképpen, mert itthon leginkább Szalai Zoliék Moszkvicsában ültem, ha elvittek kirándulni, egyébként buszhoz voltam szoktatva.
Az úton felajánlotta, hogy elvisz a legdrágább étterembe, és vacsorázunk.
Ettől én csak még jobban zavarba jöttem. Köszönöm, de inkább mutassa meg, hol lesz a haza, amíg itt vagyok.
Stuttgart jócskán fel volt túrva. Akkor építették ki azt a hepehupás, de jó autós-gyalogos-kerékpáros egymás mellett közlekedést biztosító városrészt. Én megkérdeztem, miért kerül akkorát, ő pedig arra csodálkozott rá, honnét tudom, hogy kerül.
Ki voltunk éhezve egymásra. Bea – a korábban megemlített leány, apu későbbi felesége - hátul ült az autóban és hallgatott minket. Egy kukkot nem értett belőlünk.
Apám mondta, hogy először elvisz haza, majd hozzá is. Nem nála fogok lakni. Ő Esslingenben, egy manzárdban lakik, engem pedig a Hosszúnál helyezne el.
A Hosszú pedig egy megtermett néni volt. Pultos volt a Hotel Essi mulatójában. Apám pedig ugyanott zenélt.
Megmutatta a lakását. Elbizonytalanodott, talán mégis inkább azt választanám, hogy velük, de ez nem túl egészséges megoldás. A hosszúnak van egy kétszobás lakása. Ha megtetszik, akkor...
Na ez nem az én stílusom. Sem az idősebb nők, de hát 17 évesen, hetekkel a 18. születésnapom előtt pláne nem.
A faggatózás persze a szüzességemről szólt, és a Beának hátravetett szavakból is erre következtettem. Német szókincsem nem lehetett nagyobb 100 szónál, és lehet, hogy azzal is túlzok.
Az a bitesőn,dankesőn,eincvejdrej. Egy pohár vizet nem tudtam volna kérni, hacsak a vasszer szó és a mutogatás nem segített volna. :-)
Felmentünk a szobájába, lepakoltunk aztán a munkahelyére, mert aznap este is játszott.
Jó idő volt. Kipakolt a kerthelyiség egyik asztalára. Kis gyerekzongora, dobgép, tangóharmonika. Abból volt kettő is. Egy elektromos, és egy akkusztikus.
Közben kezet csókolt egy pincérnőnek, bemutatott fűnek-fának. Dicsekedett velem. Büszke volt rám. Miért?
Este pedig elvitt a Hossszúhoz. Én újra bemutatkoztam neki, mire körberöhögött, de nem sértődött meg.
A két szoba bútorzatából nem emlékszem semmire, de a konyha meglepett.
Nem volt fürdőszoba. A konyha bal sarkán volt a zuhanytálca kis kabinnal elkerítve. A hölgy pedig minden alkalmat megragadott a leskelődésre.
Apám ezen is röhögött, és fel nem tudta fogni, hogy az ő fiacskája 17 évesen még szűz. Ez ellen tenni kellett.
Egyik este, amikor nem játszott, bevágott a kocsiba, és elvitte az Altstadt városrészbe. Az öregváros bontásra ítélt épületeiben voltak a bordélyházak. Előtte elmondta, hogy ne vigyorogjak, mert a kurvák azt hiszik, hogy kinevetem őket, és megbosszulják.
Nekem tele volt a nadrágom. Tudtam kb. mit és hová, de egyik lány sem tetszett.
Az első emeletről már visszafordultam volna, apám felráncigált a másodikra. Ez egy árkategóriával magasabb volt. Ott a legelső szobában egy nagyon kövér nőt láttam, és apám elmagyarázta, hogy ez a tipus a törököknek jön be nagyon. Én meg fordultam volna kifelé, de akkor apám belépett egy szőke vékony teremtéshez, fizetett és megalkudott rám.
A csaj kikapcsolta a tévét, levetkőztetett, mint az orvosnál. Le sem vetkőzött, csak a bugyit tolta le, és munkára fogott, míg elege nem lett az eredménytelen hullámzásból.
Mit mondjak? Nem oldódtam fel.
A nő kiment, míg öltözködtem, apám pedig nem hagyta annyiban. Akkor szopjon le!
Újabb pénz vándorolt a lányhoz, aki ekkor már eredményig dolgozott.
Apám pedig büszke volt rám. Én meg süllyedtem volna a betonba, a kárpitba, annyira szégyelltem magam.
Nem értettem őt.
De kipróbálta a kézügyességemet is.
Volt egy kolnivas pákája – így neveztem el, mert bár szép volt, nagy bumszli vége volt - , és az erősítőjének a kábeleit megforraszthattam.
Vett valami hangszórót, mert az ébresztőrádiójában nem volt jó, és a rádrótozott hangfalat kellett letépnem, és ráforrasztani az autórádióét helyette. De az sem volt jó, visszaköthettem ez eredetit.
Közben a Luxor erősítője füstölni kezdett.
Nekem meg se műszerem, se semmi, mit tudok vele csinálni?
Vegyünk a Conradnál műszert is.
Akkor ez a cég még ismeretlen volt előttem. Egy csoda volt a kétemeletes alkatrészáruház.
Persze a legkisebb műszert választotta ki. Szép kis szürke tokos-mutatós ICE. (Olasz. Mondjuk ma is megvan, de hamar tönkrement.)
Bea is akart venni nekem valamit, de nem tudta, mi lenne jó, inkább adott 100DM-t.
Hú, az nagyon nagy pénz volt. Ebből HiFi magnó lesz.
Bújtam a katalógusokat, és sehogy sem tudtam olyat találni, ami Deck, és kijön a pénzemből. Apám pedig a rádiómagnók között válogatott volna, amire nem fintorogtam, de határozottan nemet intettem.
Most azon gondolkodom, kinek a házi márkája az Universum, de nem jut eszembe. Mindegy. Jókora üvegkirakatos boltba mentünk válogatni. Apám ismerőse, bár magyar származására büszke volt, egy kukkot nem tudott magyarul. Ő hozta elő a későbbi magnómat.
Boldog voltam. A magnómániám már korábban elburjánzott. A zene mindennél fontosabb volt.
Nagy bánatomra a magnó otthon torz volt, a mutatók kilendültek, és borzalom.
Apám azon nyomban visszaterelt, és kibontatott vagy ötöt.
Jól döntöttünk. 25 évet szolgált becsületesen, és most kezd leugrálni egy műanyag bigyó belül. Ezen kívül csak fejet és nyomógörgőt cseréltem benne, amik elkoptak.
Apámnak akkor már színes tévéje is volt. A korábbi fekete fehéret nekem szánta, ha megjavítom egy ismerős tévéjét.
Újabb orrbaverés. Az elhozott színes tévé tisztán tranzisztoros – én addig legfeljebb csövest láttam, - de igazából mit sem tudtam még a szakmából.
Mese nincs, belefogtam.
Kaptam rajzot, meg kölcsön egy meleg műszert. (csővoltmérő) Hű, hát az nagyon jó volt, de a hiba meghaladta akkori tudásomat.
Vetettem apuval ez pufferkondenzátort a tápegységbe. Az oldalt-minden irányba hullámzó képet a szűretlenséggel azonosítottam, de oszcilloszkópja a haverjának sem volt. Valószínűleg, ha lett volna, akkor belemérek leválasztás nélkül a hálózatba, és attól durrant volna igazán nagyot.
Illetve kiforrasztottam a graetzből még két diódát, ami hidegen jó volt. Apám ekkor unta meg, és összerakatta velem. Nem kínzott vele tovább.
Bea szüleit is meglátogattuk.
Az apósjelölt is ajándékozott, a mama is nekem főzött nyulat, de én nem bírtam megenni.
Ott mindenki csak etetett volna.
A Hosszú elvitt egyszer a Stuttgartban állomásozó USA támaszpontra vacsorázni. Ő valamikor ejtőernyős volt a hadseregnél, később települt haza Németországba.
Szóval szerintem ebben is apu keze volt, de megnézhettem a másik oldalt is.
A vacsora gyorsétkezde volt. A bejáratnál mindenféle halsaláták, meg érdekes trutyik voltak. Én meg jóformán a rántotthúst-krumplival, meg az itthon szokásos magyaros konyhát ismertem, hát csak csipegettem.
Aztán jött egy pincér, és a Hosszú rendelt.
Ő nem tudott magyarul, és meg másképp nem beszéltem, hát ráhagyatkoztam.
Kihoztak valami véres húst, meg alufóliába tekert izét egy tányéron. Nem igazán értettem, de kicsomagoltam, és láttam, hogy krumpli.
Nem ment le. Már dugig voltam a halas franciás szmötyikkel. Majdnem visszafordult bennem az első két falat. Megkértem a Hosszút, menjünk haza.
Nem örült nekem,
Aznap este megmutattam neki a Rubik kockát.
Én pár perc alatt kiraktam, hát neki sem tűnt bonyolultnak.
Az első pár forgatás után elvesztette a fonalat. Nem állt vissza neki.
Kiraktam, majd elmentem aludni.
Hajnalban a vacsorához nem szokott szervezetem kivezényelt az egyszemélyes ülőkére.
A Hosszú már szinte önkívületben csavargatta a kockát. El kellett vennem tőle: Du must Schlafen!, érted? Menj aludni!
Apám másnap poénkodott velem, hogy csak nem!... Nem hagytam aludni a „kicsikét” ?
A pincérnőnek volt egy lánya. Apám mondta, hogy a mama kurva volt régen, de kiöregedett, viszont a lánya nagyon szép.
Na addig meddig, hogy megjött a kislány, és elvitt diszkotékba.
Ott pecsétet nyomtak a kezemre, és azzal ki-be lehetett járni a terembe és -ből.
Jó hangos diszkózenére táncoltak a lányok egyedül egy falnyi tükör előtt. Inkább magukat bámulták.
Próbáltam volna én ismerkedni, de nyelv nélkül nem mertem.
A zene már nem az én izlésem volt. Sem a Boney M. nem dobott fel, sem az akkor slágerek. Én már a Deep Purple és Frank Zappa ízlésén nevelkedtem. Nem nagyon erőltettem a diszkózást.
Apám játéka inkább érdekelt.
Az utolsó estén pedig – amit ott töltöttem mulatóban, - kértem, hogy elvihessek egy poharat emlékbe.
A poharak kinn voltak a kerthelyiségben az ajtó mellett jobbra egy szabad polcon. Én pedig eltettem az aznapi poharamat valahová.
Apám a kocsiból még visszament este, és morogva hozott egy poharat a sötétből. Állítólag nagymamának is ez volt a mániája.
Hát ja. Én is azért akartam biztos, mert nagymama is hozott. Csak én rámutattam a pohárra, és jeleztem a hosszúnak, hogy megtartanám. Ő pedig bólintott. Apám meg félreértette, és ő is hozott egyet.
A hazatérés már megint kacifántos történet volt, de annak külön lapot szánok.

2010. június 18., péntek

Apu V.

Az a 'hetvenes évek' elég zsufi volt. Az általános iskola és a középiskola fele. Ha jól sejtem, akkor formálódott ki a konfliktuskerülő énem. Ma is megbénít, ha …
… de még mindig az apámról akarok írni. Ha közvetve is.
Három erősen különböző vélemény volt folyamatosan körülöttem.
Anyué, akit elhagyott.
Anyu szüleinél töltöttem sok időt: nyarat, betegségek alatti fekvő-lábadozó napokat, üdülni vittek Hajdúszoboszlóra, a vállalati üdülőbe.
Anyám mostohája (nevelőapja) volt az, aki mesélt apuról. Sokat ő sem tudott, de ha a gyerek mesét akar, akkor egy nagyapa mesél.
Volt a történeteiben egyfajta férfias összekacsintás.
A konyhaasztal közepén állt egy HitParade zsebrádió két laposelemmel a hátlapján. Az a rádiót is apu küldte neki, és nagyapa becsben tartotta, mint az eldobható gázöngyújtót. Az megszelepeltette, és töltötték neki Miskolc belvárosában. Apu egyik képeslapját lerajzolta nekem nagyban. A képen: apu munkahelye volt, a mulató, és egy mutatós pincérhölgy az előtérben.
Eddig egy-egy.
A harmadik pólus apu édesanyja. A gyermeki beceneve Háromnagymama volt.
Nála apukám volt a csoda. Nagyon tudott lelkesedni. Mesélte, hogy inkább testvérének tekintette, mint anyjának. Még azt is elmondta, hogy nagyfia mikor és hogyan veszítette a a szüzességét.
Miskolcon cirkusz verte fel a sátrát, és előadás után szórakozni mentek az artisták. Apu már 14 évesen is fellépni járt a gombos harmonikájával. Abba a kocsmába tértek be a művészek.
Apu pedig szemrevaló kölyök volt, megtetszett a légtornász lánynak, aki hazakísérte a Bulcsú utcába.
Azon a reggelen nagymamának el kellett dugni nagyapa (apám nevelőapja) szeme elől apu fellépőöltönyét, mert nagyon sáros volt itt-ott. Ha jól sejtem, akkor még patyolatba vitték azzal az indokkal, hogy leöntötte egy részeg vendég.
De nagymama imádta a gyermekeit. Évát és Öcsit is. Nem volt különbség. Mindannyian kivételes tehetségek, és csodagyerekek voltak.
Apu gyermekkorában, amikor még vezetékes rádió volt Miskolcon, eljárt valahová, ahol felültették egy nagy székre. A hatalmas hangszert (tangóharmonikát) az ölébe rakták, és játszott.
Ezek után érthető volt, ha jó alakú, izmos kis kamasszá fejlődött.

Ezek a történetek, meg a búcsúzáskor a zsebembe csúsztatott húszas, sokszor odavittek nagymamához. Különösen, amikor már biciklim volt. Ültünk a konyhaasztal két oldalán, nagymama szívta a cigarettáját, én hajtottam a füstöt. Főzte a kávét, és mesélt. Vackor – a kutyájuk – ott kuporgott az asztal alatt, vagy a lábamnál, amíg simogattam.
Nagymama gyerekbolond volt. Képes volt a strandon egy idegen anya ölében összepuszilgatni a csöppséget, hogy a meglepetéstől meg sem tudtam szólalni.
Adott mindenkinek.
Öcsi matchboxait nekem,.. apu holmiját hozta Öcsiéknek...
A piacra járt kávét árulni, és az ott vásárolt lengyel borostyánt vitte apuhoz, meg pulóvert. Hogy majd jó lesz apunak, meg eladni.
Szegény apám meg odakint nem győzte elajándékozni a sok szamovárt, meg 'lomot'.

Szilvia még két lányt szült neki. Jeannine-t, és Sandrát.
A kapcsolata utána megromlott. Szilvia apja nyugdíjas lett, állandóan a lányánál ült, és piáltak.
Csöbörből vödörbe.
Apám lépett. Ismét tovább.
Volt kaland bőven. Egy ideig a Mercédesz gyárban volt ablaktisztító.
Azt mondta, hatalmas csarnokok tetején kellett az üvegtetőt tisztítani, de sokat kártyáztak. Mígnem egy vállalati bulin előkerült a harmonikája, és rövid idő múlva visszakerült a színpadokra.
Ez volt az ő élete.

2010. június 16., szerda

Apu IV.

Ma egy hete alhatott el. Így mondták.
Azóta jó pár telefon volt Németországból és a nagynénémhez... -től. Fásultan, vagy fuldokolva, vagy legyünk túl rajta alapon. (Nufi ezt a tulajdonságomat utálja a legjobban.)
A szomorú valóság, hogy nem fogom tudni eltemetni. Ha a város temeti el, akkor jeltelen sírba kerül. Eddig úgy tűnik. (Amíg a blog él, meg a ez a wincs, addig ilyen emléket tudok állítani neki.)
Olyan adósságot halmozott fel, hogyha kimegyek, és aláírok valamit, akkor a lakásom elviszik a fejem felől, és csak utána jönne a temetési költség. (síhely, urna, raktározás, stb.)
Mondjuk ő figyelmeztetett időben, hogy csak adósságot hagy rám. Alá ne írjak semmit!
A fényképek, a tangóharmonikája lett volna az igazi érték. A monogramos gyűrűjét már régen nekem adta. Nekem is GI, de nem hordom. Egy dobozban pihen valahol a másik szobában.
Tegnap a húgomat kutattam fel. Ő Németországban született, de Ausztriában él. Írtam a városi honlapon talált állami e-mail címre, hogy a telefonja megváltozott. Kértem a számát és címét. Csak lakcíme van.
Összeszedtem a német tudásom, és megszültem a levelet.
(A megemlékezésben még nem említettem Jeannine-t, de időben nem tartok ott.)
Az eddig kitett fényképeket újrafotóztam a fényképezőgéppel, mert a szkenner nem tudott jót lehúzni. Különösen a fekete-fehér nem jó.
A HP lapolvasóm műanyagpatentos. Nem merem szétszedni, mert félek, hogy törik, pedig a tisztítás segíthetne rajta.

Na, akkor a '70-'71-es kaland.
Akkor még meghívó levél kellett, azt hivatalosan lefordíttatni, - ebből is pénzt akart az állam – utána még elbírálták, elutasították, fellebbeztünk, megkaptuk. Anyu és jómagam kivonatoztunk az NSZK-ba.
Apukám már másé volt. Jött a nagy szerelem.
Mi Rozovics Feri bácsinál kaptunk szállást. Ő jött értünk az állomásra kocsival.
Ez a bácsi albérletben lakott egy jugo párral kétszobás lakásban. Hogy ottlétünk ideje alatt kinél húzta meg magát éjszakára, azt nem tudom. Ő egy sportversenyen lelépett boxoló volt, és menekült útlevéllel dolgozott, ha jól tudom, esztergályosként.
Apám akkor éppen nem is zenélt, mert egy részeg kidobta a harmonikáját a szállodaablakon. Pincérkedett, amíg összejött a javításra való.
Engem időnként egyedül hagytak a lakásban, meg lemehettem játszani, és csodálkoztam az automatikus garázsajtókon, meg hogy egy nagy áruház ajtaja kinyílt, amikor valaki rálépett a lábtörlőrácsra.
Voltunk a lakásban is, ahol bemutatták Szilviát. Apám kedvesét. Játszottam a szőnyegen Szilvia gyermekeivel Michaellel és Juttaval.
A felnőttek pedig egyezkedtek.
Szilveszterezni anyut elvitte apám munkahelyére Feri bácsi, és ott kicsikarták azt a mondatot apuból, hogy „Mein Frau, und mein Sohn!” Mármint minket választ.
Egy éjszakát ott is aludt velünk, de elment dolgozni, nem jött vissza.
Mielőtt elment, a zsebéből az összes aprópénzt a kezembe nyomta. A papírpénzt meg anyuéba.
Ez jól jött, amikor később haza kellett jönni.
Ezek után vártunk-vártunk, majd ismét meglátogattuk.
Ekkor már senki sem nyitott nekünk ajtót a Szilvia lakásában.
Olyan régi fajta ház volt, amiben a lakásajtók a lépcsőház felé félig üvegből voltak. Alul fa, felnőttderék magasságtól pedig olyan arasznyi üvegnégyzetekből álltak.
Anyu tudta, hogy odabenn voltak, és addig kopogott, amíg betört egy szemet.
A megírt levelét akarta átadni. Én lábujjhegyen állva láthattam, hogy apu hanyatt fekszik az ajtóval szemben egy ágyon, és végre létrejött a szóbeli összeköttetés.
Nem jött az ajtóhoz. Szilvia vitte oda neki a levelet.
Ezután feljelentettek minket csendháborításért.
Jártunk a rendőrségen. Feri bácsit is kihallgatták. Büntetés nem lett belőle.
Feri bácsi spiccesen később anyuhoz próbált közeledni, mire összepakoltunk, és kitaxiztunk az állomásra. A taxis magyar volt, és talán pénzt sem fogadott el. Ezek már fakó emlékek, és az állomáson is az én aprómmal együtt is kevés volt a pénz hazáig.
Éjjel utaztunk Bécsig, ott, vagy a határon tudtunk már forintért venni a magyar szakaszra.
Pár napot maradtam ki csupán az iskolából. Hosszabb téli szünetem volt.

*

Később kiderült, hogy Szilvia már terhes volt. A kis Szilviát hordta a szíve alatt, és apám nem akart hazajönni.
Ha csak a korábbi miskolci képfelvételt nézem, akkor is szembetűnő lehetett a különbség a pedáns Heilbronn és a sáros Miskolc között.
Ott már lehetett autója, és jobban fizették a munkáját is.
Megtalálta azt a nőt is, akivel a testi mennyországban járt. Nagyanyám sem járt hozzá mindig kölcsönkérni.
Leszek őszinte. Anyu is és apu is alkoholista szülők elől menekültek egymáshoz. Túl korán érkeztem. Ha anyu ismerte volna a fogamzásgátlást, akkor minden egyszerűbb lett volna.
Jött tehát egy új kislány, de nem élt még egy évet sem.
Azidőtájt a képeslapok is megritkultak. Először még rengeteg jött, meg levél is lapos rágógumival. Vagy olyan pénz alakú sztaniolba csomagolt csokoládéval.
Karácsonyra kaptam időnként valamit. Füstölős vonatot, meg apróságokat, de anyunak inkább pénz kellett volna, (gyerektartás) és nem ilyen vackokért fizetni a borsos vámot.
Annál is inkább, mert a szocializmusban, amikor kiderült, hogy a másfél szobás lakásban csak ketten lakunk anyuval, lakbérpótlékot is kellett fizetnünk. Meg hát iskolába is jártam. Ruha is kellett.
Apukámat a Jungendamt is kergette. Ha lehetett le is vont tőle valamit. Ebből a magyar állam a valutát a maga módján átváltva és megvámolva továbbított valamit. 13-14 éves lehettem, és akkor jött egyben nagyobb összeg. Nem tudom, hogy mennyi, de nekünk akkor soknak tűnt.
Apám más módon is próbált azért küldözgetni.
Nagyanyámék hol turistaként, hol meghívó levéllel meglátogatták. Ezek a megszállások persze apunak nem estek túl jól. Volt, hogy nagymama elhozta Szilvia bundáját a nagynénémnek, és Szilvia azon a télen valami vékony kabátkában fagyoskodott.
Ilyenkor kaptam csokoládét, matchboxot, és egyszer hoztak tőle egy arany karkötőt is. A kezemre kicsi volt, - mondjuk minek egy fiúnak karkötő, de apámtól volt, biztos felvettem volna – szóval tovább ment a családban. A keresztanyám férje lelakkozta az újraparkettázott lakást belőle anyaggal-tokkal-vonóval. (A parkettát a BÁÉV rakatta be garanciában a linóleum helyett az egész lakótelepen.)
Hetedik után nyáron elmentem dolgozni egy hónapra kőművesek mellé. Az ott keresett pénzből vettem az első kvarcórámat.
Apám is küldött nekem egyet. Anyu feltette a kérdést, hogy melyiket tartom meg.
Nem értettem igazán, mert az egyikért megdolgoztam, a másikat kaptam.
Hát fájó szívvel odaadtam a piacon vettet.
A másik jó 10 évig volt a karomon. Már reszeltem bele üveget is többet, mikor betört, de most is ott van a másik szobában.

* A képen az a gyönyörű nő a nagyanynyám. 16 évvel volt idősebb apunál.

2010. június 15., kedd

Apu III.

1969-ben csöngettek. Ajtót nyitottam, és mondtam anyunak, hogy egy bácsi keres. Parókában meg sem ismertem.
Hazajött látogatóba.

Öreg autóval, és végig kirándultuk  az időt. Pár fénykép őrzi azt a néhány napot.
Itt már látszik a nagy ellenség, a cigaretta.
Ez a Renault itt kapott új alvázat. Hegeszteni nem tudták, sok-sok csavarral rakták fel neki ismerősök.
Késő estig csavarozgattak Feri bácsiéknál egy udvaron, én pedig játszhattam a villogó lámpával, amelyik ha ide kapcsoltam, akkor hagyományos lámpa volt, ha oda, akkor elakadásjelző.
Amikor bementem a konyhába, épp egy lányt mosdattak lavorban.  Megláttam a csupasz lányt, elpirultam, és visszaszaladtam apuhoz. Ő pedig kinevetett.
Az autó még sokáig megvolt neki.
Később mesélte, hogyha 1-2 évet vár vele, akkor oldtimerként sok pénzt kaphatott volna érte.
Hát nem volt nagy kereskedő vénája.  Volt mit örökölnöm.
Aztán visszatért, és a következő találkozás már Heilbronnban volt 1970 karácsonyán.
De az már egy másik történet.

2010. június 14., hétfő

Apu II.

Vannak eleven emlékek, és most bújnak elő, mint tavasszal a zöld hajtások a barna avar alól.
Apám 1968-ban ment Németországba munkaszerződéssel. Akkor még NSZK volt. Öt éves voltam. Addig voltunk valódi család.
Zenész életmódja kevés  nyomot hagyott bennem. Anyu egyszer-kétszer vitt el oda, ahol zongorázott.
Lillafüreden Vadászkürtre emlékszem vissza, meg a Miskolc-Tapolcán Kis Vadász étteremre. Ott szabad volt a zongora legmagasabb hangot adó billentyűjét nyomogatni akkor is, amikor játszott.
Az igazi hangszere a tangóharmonika volt.
Tudom, hogy gyakorolt otthon, és a teljes repertoárja a fejemben van, de kép nem maradt a fejemben róla.
Motorozni szeretett.
Volt egy kis Java motorja, ami kétüléses, vagy kétszemélyes. Használtan vette, anyu szerint minden pénz arra ment el. Engem is vitt magával.
A hátsó lábtartót miattam fordította meg, mert úgy leért a lábam.
Bukósisakra nem jutott, azt kaptunk Béla bácsitól, a szomszédtól. Igaz, hogy bányász tökfödő volt, és meg is büntettek miatta, de szép pirosra festették, és nem volt feltűnő.
Apropó piros.
Valamiért apu kékre fújatta a piros motort, és én - négy éves voltam - hangos bömböléssel vettem rá, hogy visszafessék pirosra. Sajnos nem az egészet, csak a tankot, meg talán az egyik sárvédőt.
Az elutazás előtt nagy izgalom volt nálunk.
Apu kölcsönkérte Bártfai Pista bácsitól a VW bogarát, és azzal utaztunk Budapestre a nagykövetségre a vízumért.
Nekem ez volt a miért korszakom. Nagyon kifárasztottam anyuékat elöl vezetés közben.
Aztán sokat kellet várni valami domb tetején az autóban, amíg visszaindulhattunk. (A német nagykövetség akkor a várban volt, s mintha most is ott volna)
Hazaúton kaptam először a kezembe egy csomag papírzsebkendőt. Láttam, hogy négy lapból van, és az összeset szétszedtem, majd összehajtva visszadugtam a zacskójába. Már nem tudom, mi volt a büntetésem, de apu vezetés közben nehezen tudott orrot törölni.
Lehet, hogy nem is volt.
Elnéző volt velem.
'68 nyarán költöztünk be az új lakásba. Az első bújócskán nem volt otthon anyu, és mindig oda bújtam, ahol előtte aput megtaláltam, ő meg keresett-keresett, mígnem a spajzban beleléptem egy tál levesbe, és vígasztalhatott.

* A kép 1966-ban készült róla. Nagyapával Baselben.

2010. június 13., vasárnap

Apám

Tegnap la ház előtt betonoztam. A télen szétfagyott, letöredezett lépcsőt csinálom meg újra fokonként.
Délután többször is csöngött a telefon, de vagy a betonkeverő, vagy a többi külső zaj miatt nem hallottam meg.
Amikor már át tudtam lépni a kész lépcsőt, felhívtam anyut. Ő szokott keresni szinte csak a vonalason, de most nem ő volt.
Este tíz után csörgött újra.
Feri volt Németországból. Apu szembe-szomszédja. Vagy inkább egy utcában laktak évekig, bár mostanra elköltözött, de így-úgy tartották a kapcsolatot.
Hadart, alig értettem valamit a szavaiból. Arról faggatott, mikor tudnék kimenni.
Elmondtam, hogy sem pénz, sem időm nincs rá. Vagyis Béla szélütése miatt nem hagynám itt Nufit szívesen. Tudom, hogy megoldaná, de itt a helyem.
Ekkor bökte ki, hogy apu meghalt.
Pénteken nyitották rá rendőrök az ajtót, mert nem jelentkezett, nem mozgott a lakásban 2 napja. Sighi az osztrák haver értesítette, keressen meg engem.
Még nem fogtam fel. Még nem törtem össze. De talán azért ez az "erő", mert többszáz km választ el.
Éjjel lejártam locsolni a friss betont, és közben jöttek az emlékek. Jók-rosszak vegyesen.
Most ennyi.
Csak azt akartam, hogy kihallatsszon.

2010. június 10., csütörtök

Éhség II.

Ha az éhséget azért tűrjük, mert jöhet utána a nagy ebéd vagy vacsora, akkor egészen más a helyzet. Akkor is, ha nem jut. De itt van minden, és azt jelöltem ki útnak, hogy vége a régi táplálkozási szokásoknak.
Tehát nincs lezáró akkord, csak csöndes belesimulás a hétköznapokba.
Nincs kaja. Nem szabad.
Tegnap megszegtem a kenyér tilalmát. Este a két paradicsomos halkonzervhez megettem két szelet kenyeret.
A testkontroll szerint azért bűn, mert szénhidrát és hús. A paleo szerint meg mert gabona.
Hát ez van.
Ma reggel a miszmajsz után kibírtam ebédig. Húslevessel csillapítottuk a  bendőm követelőzését. Tészta nélkül a zöldséget zúzával, tyúklábbal remek volt. Igaz még két óra sem telt el, már megint kikopogott a szemem, hátha...
de nem.
Vajon a kábítószerről is ilyen nehéz leszokni?
Ma összeszedve a gondolataim végre megrendeltem a sódert a lépcsőhöz. A szétfagyott lépcsőfokokat egyenként fogom leütni, és újra betonozni, mert a tél ugyancsak megtépázta. Meg a kocsijavításhoz aknát építünk a diófa alá.
Ez egy feltöltött terület, és már tavaly kiástam az üreget neki, de elmaradt a befejezés.
Lehet, hogy már tavaly előtt.
Most ki kell mélyíteni, az oldalfalat tágítani, aztán remélem, a hét végén már könnyedén alábújhatok a kocsinak.
A lépcső a jövő héten kezdődik.
A következő héten pedig végre a sörkollektor.
Még mindig az evésre visszatérve.
Kipörögtem a Duna partra. Van, ahol a bringautat éppen nem éri el a víz. Nem jutott eszembe az éhség. Le kell foglalni a fejem, és minden sokkal jobb.
Nem álltam meg, hoztam még pár dobozt.
Most újra felszedem a gyűrötteket. Több elfér a bringa kosarába, és visszaváltják. Legalább nem kínzom magam a kiroppantásokkal. Ha pedig felhasad, nem fogom sajnálni.
A tetején és az alján leszedett csíkokat is rendszereznem kellene, hogy a MÉH-be vigyem. Az tart vissza, hogy féltem a kezem. Ha láthatóan alumíniumként adom le, akkor látványosan is akarom kötegelni. Ha kötekedni akarnának, oda lehessen biggyeszteni mellé a mágnest, és azonnal kiderülhet.
Persze még így is becsaphatnak, de az üldözési mániám előre működik. Megsúgom, nem is véd meg.
Tegnapelőtt a TESCO-ban vásároltam be.
Bélának a Borsodi sört 6-os csomagban, Nufinak az almalevet szintén csomagban. Ez utóbbit átraktam egy üres tálcába. Úgy értem, hogy a zsugorfóliás rész stabil, tehát a fölösleget kitettem a polcon másikba. Ez ép volt.
6db-ot hagytam a papírtálcán, és még ki is emeltem egyet, hogy előzékeny legyek. Rátettem a vonalkóddal felfelé.
Mi volt a reakció?
Először a sörös zsugorfóliát tépte szét a pénztáros, bár az alján jókora ragasztott vonalkód van, de mikor ezért szólni mertem, hogy a bicikli miatt veszem így. Ők egyébként is arra nevelnek, hogy ne vegyünk műanyag szatyrot.
Ezután csak eltépte a papírtálcát, és szétszedte az almaleves dobozokat is.
Szerintem szép piros lehetett a fejem, de nem szóltam egy szót sem. Látszott rajtam minden.
Csak berámoltam a gurulós kosárba, (kocsiba) és átnyújtottam a kártyámat fizetéshez, majd az üvegvisszaváltó blokkot.
Nem akkor kellett volna. Késő!.. ezért nem ő a hibás... először kell adni...
Ekkor már a nézésemből kiderült, hogy jobb, ha megoldja a szitut.
Megoldotta.
Tanulság?
Nem tudom, de ez a hölgy nem hozott nekem szerencsét. Legközelebb nem hozzá állok sorba.

2010. június 9., szerda

Éhség

Rohadt egy kínzás ez a testkontroll. Pedig ha meg akarok szabadulni a Béla-féle sorstól, le kell fogynom a normál súlyomra.
Szendi Gábor könyve után Nufi felolvasta a testkontroll könyvet is.
Az egyik a gabona mellőzését, meg a tejét tartja fontosnak, a másik az élő növényi táplálékban találja meg a lényeget.
Paleolit, vagy nem, sok a 95kg. Ami most éppen csak 90, de 176 centihez 70kg körüli a jó. Tehát még húsztól kel megszabadulni.
A reggeli gyümölcsfeltöltés beállít egy olyan éhségféle érzetet, amitől délben már jojózik a szemem. Persze a kávéhiány is rásegít, de leginkább az, hogy kevesebbet eszem.
Tegnap a miszmajsz után ebédre a ruszli, és egy paradicsomos halkonzerv, este pedig kitéptem a mélyhűtőből végre hat darab csirkemájat, és gyermektenyérnyi szalonna zsírjában megsütöttem a zsebkohón. Meg utána dobtam három-négy fej salátát (csapból)folyóvízzel lehűtve.
Végre egy telített íz. Este éjfélig már nem volt hiányérzetem. Inkább a táplálkozási szokás átrendezése a fura. Eddig pont éjszakára nem ajánlották a zabálást, a testkontroll meg pont erre időzíti. Majd ha a medvéket sikerül lebirkózni, talán arról is lemondok. De hát a hús mégiscsak hús.
Mai szénhidráttervezetem dió lesz.
Hogy valami pozitívat is mondjak, a figyelemösszpontosításom javul. (Csak el ne kiabáljam!) A napon izzadok, mint a kacsa. Ma még bringázni is akarok. Állítólag most tetőzik a Duna. Elkísérem egy darabon a vizet. Aztán visszajövök.
Ma meg tegnap megnézettem a Hondát. A dobozán itt-ott lyukak, de szétesni még nem akar. A vizsgáért 35000Ft, a hegesztés még 25. Hm. Hol van még a betervezett gyertyaátömlesztés, olajcsere meg egyéb apróságok.
Alighanem szépségtapasz lesz a vége.

2010. június 2., szerda

Esik :-(

Napok óta lehangol az eső. Nufival elolvastuk a Szendi Gábor könyvet.
Tényleg, nem is meséltem még, hogy megrendeltem a Paleolit táplálkozás c. könyvét. Pár nap alatt elhozta a posta, és azóta nem tudom letenni. Megtaláltam Moldova epéjét az írásaiban, és a kutató, érdeklődő stílusát nagyon élvezem.
Mit mond nekem?
Hogy itt a sötét középkor számomra is. (46 év) Jönnek az itt fáj-ott fáj, de kuss, nem szólunk érzések, és a pocakom kikandikált a bordáim alól. Ezt úgy hívják, hogy elhízás. A zsírtömeg indexem alapján - hogy miket nem tudok? - még túlsúlyos kategória, de valamikor el kellene kezdenem letenni a fölösleges cipelni valót.
Annál is inkább, mert Béla állapota ismét romlott, és már csak ketten tudjuk felállítani. Szükség lesz az izmaimra.
Tehát nekem a fontos teendőm, hogy újra leszokjam a kenyérről. Kamaszkoromban, ha anyu nem vette észre, betoltam egy egy egész szál kolbászt az arcomba kenyér nélkül pár perc alatt, és meg sem kottyant. A tejre már rég gyomormorgás a válasz, bár nem mindig. (Ha hashajtónak szánom, akkor az istennek sem hat.)
A krumpli nem nagyon izgat, de a rizsát szeretem. Azt magában is el tudtam majszolni köret nélkül.
A cukorfüggőségem is csak Miskolci látogatások után újul ki, amíg tart az anyu betárazta csokoládé. Aztán nyugi van.
A paleolit átállás persze biztos nem lesz 100%, de állítólag fogyással is jár.
Nosza! Kíváncsi leszek, mert minden nyáron ledobok 10kg-ot, csak télen visszakéreckedik. Mé?... ja, hogy mozgásszegény életmód.
Tegnap már nem került kenyér az asztalra, és ma Nufi megsütötte a könyv leírása alapján azt az édes pogácsát, amit a szerző maffinnak hív. Kell bele több, mint fél kiló mák, négy tojás, - ettől a kisasszony teljesen kiakadt - az elsőbe nem kértem diót, de tett bele epret és mazsolát. Tej helyett, pedig teát. - ha jól tudom. Biztos valamit kifelejtettem, de majd kiigazít.
Gábornak - a könyvében bevallja - reggelire nem esik jól a hús, ezért különféle engedményeket tesz, nálunk már két-három éve a miszmajsz bevált. Ebédig nem nagyon szoktuk higítani kenyérrel, stb-vel, de most, hogy tilos, a szemem gúvadt ki kínomban 11 óra körül.
Enni nem akartam egyedül - Nufi délben viszi le Bélának az ebédet, s kb 1. körül tér vissza. Ilyenkor le kell foglalni magam.
Ma a futópad volt a megfelelő eszköz.
Nem érdekes? A 48 perces program evés helyett éppen jó volt. Mire izzadtan csöpögő testtel lekászálódtam róla. (Nem kell engem sajnálni, a fele kb. gyaloglás) Már nem voltam éhes. Nyugodtam vártam mátkámat. Még el is szundítottam a zuhany után.
(A mézet hagytam ki.)
A fényképre megfelelő tálalást találtam a vágódeszkán. Ezen a képen nem fog szerepelni a napmátka tűzhely védjegye.
 Nem baj. Nekem ízlik. Már hat darabot betörpöltem belőle.
Sőt, ma még egy sikerélményem volt. A napok óta gyötört tápegységem végre megadta magát, és beindult.
Ennek viszontagságairól lesz beszámoló a zsebműhelyen.
Öreg - 1969-es - jószág tele germánium félvezetőkkel, de eddig hibátlanul szolgált. Nálam vagy 13 évet.
Igaz, nem mindennapos gyűrődésben.
Most viszont kondiátömlesztést is kapott - ezt szokták csinálni a kollégák is, ha nem hibát keresnek, csak hamar pénzhez akarnak jutni - de nem kellett volna.
De nem térek le a paleolit téma ösvényéről csak pillanatokra.
Túl sok mostanában a gond a házunk táján.
Anyu is telefonált, hogy nem tud járni. Orvostól orvosig küldözték, és nem igazán találtak nála semmit. Már a térfogatán kívül. Az nem illeszkedik a magasságához.
Kísértetiesen bejön Szendi Gábor könyvének jó-néhány oldala.
Tavaly kapott valami inzulinszabályozó gyógyszert, és télen a szívére kezdtek gyanakodni. Már havonta rendelték be kontrollra, és most ez a görcsölés, amit először nem vettek komolyan, majd vesekőre tippeltek, majd reumatológiára küldték kivizsgálásra, és anyu erre önhatalmúlag abbahagyta az inzulinszabályzó szert, mire beállt az értéke normálisra. A görcsei pedig szinte megszűntek egy hét alatt.
Nufi nagybátyja is a szívével megy majd vizsgálatra, mert kísértetiesen egy időben lett rosszul Bélával. Pedig a két testvér jó távol él egymástól, és a nagybácsi nem dohányos.
A történet pedig azért passzol a paleolit könyvhöz, hogy a nagybácsi visszaért a korábbi gyógyszereihez - nem egész egy év után - és csodák csodája, kezd felépülni. Placebó? Nem hiszem.
Most hinni akarok benne, hogy a túlsúly a gyorsan felszívódó szénhidrátok miatt rakódik mindenhová, és egyébként is szeretem a húst. Meg van két fehér nadrágom, ami már régóta nem jön rám.