2010. június 16., szerda

Apu IV.

Ma egy hete alhatott el. Így mondták.
Azóta jó pár telefon volt Németországból és a nagynénémhez... -től. Fásultan, vagy fuldokolva, vagy legyünk túl rajta alapon. (Nufi ezt a tulajdonságomat utálja a legjobban.)
A szomorú valóság, hogy nem fogom tudni eltemetni. Ha a város temeti el, akkor jeltelen sírba kerül. Eddig úgy tűnik. (Amíg a blog él, meg a ez a wincs, addig ilyen emléket tudok állítani neki.)
Olyan adósságot halmozott fel, hogyha kimegyek, és aláírok valamit, akkor a lakásom elviszik a fejem felől, és csak utána jönne a temetési költség. (síhely, urna, raktározás, stb.)
Mondjuk ő figyelmeztetett időben, hogy csak adósságot hagy rám. Alá ne írjak semmit!
A fényképek, a tangóharmonikája lett volna az igazi érték. A monogramos gyűrűjét már régen nekem adta. Nekem is GI, de nem hordom. Egy dobozban pihen valahol a másik szobában.
Tegnap a húgomat kutattam fel. Ő Németországban született, de Ausztriában él. Írtam a városi honlapon talált állami e-mail címre, hogy a telefonja megváltozott. Kértem a számát és címét. Csak lakcíme van.
Összeszedtem a német tudásom, és megszültem a levelet.
(A megemlékezésben még nem említettem Jeannine-t, de időben nem tartok ott.)
Az eddig kitett fényképeket újrafotóztam a fényképezőgéppel, mert a szkenner nem tudott jót lehúzni. Különösen a fekete-fehér nem jó.
A HP lapolvasóm műanyagpatentos. Nem merem szétszedni, mert félek, hogy törik, pedig a tisztítás segíthetne rajta.

Na, akkor a '70-'71-es kaland.
Akkor még meghívó levél kellett, azt hivatalosan lefordíttatni, - ebből is pénzt akart az állam – utána még elbírálták, elutasították, fellebbeztünk, megkaptuk. Anyu és jómagam kivonatoztunk az NSZK-ba.
Apukám már másé volt. Jött a nagy szerelem.
Mi Rozovics Feri bácsinál kaptunk szállást. Ő jött értünk az állomásra kocsival.
Ez a bácsi albérletben lakott egy jugo párral kétszobás lakásban. Hogy ottlétünk ideje alatt kinél húzta meg magát éjszakára, azt nem tudom. Ő egy sportversenyen lelépett boxoló volt, és menekült útlevéllel dolgozott, ha jól tudom, esztergályosként.
Apám akkor éppen nem is zenélt, mert egy részeg kidobta a harmonikáját a szállodaablakon. Pincérkedett, amíg összejött a javításra való.
Engem időnként egyedül hagytak a lakásban, meg lemehettem játszani, és csodálkoztam az automatikus garázsajtókon, meg hogy egy nagy áruház ajtaja kinyílt, amikor valaki rálépett a lábtörlőrácsra.
Voltunk a lakásban is, ahol bemutatták Szilviát. Apám kedvesét. Játszottam a szőnyegen Szilvia gyermekeivel Michaellel és Juttaval.
A felnőttek pedig egyezkedtek.
Szilveszterezni anyut elvitte apám munkahelyére Feri bácsi, és ott kicsikarták azt a mondatot apuból, hogy „Mein Frau, und mein Sohn!” Mármint minket választ.
Egy éjszakát ott is aludt velünk, de elment dolgozni, nem jött vissza.
Mielőtt elment, a zsebéből az összes aprópénzt a kezembe nyomta. A papírpénzt meg anyuéba.
Ez jól jött, amikor később haza kellett jönni.
Ezek után vártunk-vártunk, majd ismét meglátogattuk.
Ekkor már senki sem nyitott nekünk ajtót a Szilvia lakásában.
Olyan régi fajta ház volt, amiben a lakásajtók a lépcsőház felé félig üvegből voltak. Alul fa, felnőttderék magasságtól pedig olyan arasznyi üvegnégyzetekből álltak.
Anyu tudta, hogy odabenn voltak, és addig kopogott, amíg betört egy szemet.
A megírt levelét akarta átadni. Én lábujjhegyen állva láthattam, hogy apu hanyatt fekszik az ajtóval szemben egy ágyon, és végre létrejött a szóbeli összeköttetés.
Nem jött az ajtóhoz. Szilvia vitte oda neki a levelet.
Ezután feljelentettek minket csendháborításért.
Jártunk a rendőrségen. Feri bácsit is kihallgatták. Büntetés nem lett belőle.
Feri bácsi spiccesen később anyuhoz próbált közeledni, mire összepakoltunk, és kitaxiztunk az állomásra. A taxis magyar volt, és talán pénzt sem fogadott el. Ezek már fakó emlékek, és az állomáson is az én aprómmal együtt is kevés volt a pénz hazáig.
Éjjel utaztunk Bécsig, ott, vagy a határon tudtunk már forintért venni a magyar szakaszra.
Pár napot maradtam ki csupán az iskolából. Hosszabb téli szünetem volt.

*

Később kiderült, hogy Szilvia már terhes volt. A kis Szilviát hordta a szíve alatt, és apám nem akart hazajönni.
Ha csak a korábbi miskolci képfelvételt nézem, akkor is szembetűnő lehetett a különbség a pedáns Heilbronn és a sáros Miskolc között.
Ott már lehetett autója, és jobban fizették a munkáját is.
Megtalálta azt a nőt is, akivel a testi mennyországban járt. Nagyanyám sem járt hozzá mindig kölcsönkérni.
Leszek őszinte. Anyu is és apu is alkoholista szülők elől menekültek egymáshoz. Túl korán érkeztem. Ha anyu ismerte volna a fogamzásgátlást, akkor minden egyszerűbb lett volna.
Jött tehát egy új kislány, de nem élt még egy évet sem.
Azidőtájt a képeslapok is megritkultak. Először még rengeteg jött, meg levél is lapos rágógumival. Vagy olyan pénz alakú sztaniolba csomagolt csokoládéval.
Karácsonyra kaptam időnként valamit. Füstölős vonatot, meg apróságokat, de anyunak inkább pénz kellett volna, (gyerektartás) és nem ilyen vackokért fizetni a borsos vámot.
Annál is inkább, mert a szocializmusban, amikor kiderült, hogy a másfél szobás lakásban csak ketten lakunk anyuval, lakbérpótlékot is kellett fizetnünk. Meg hát iskolába is jártam. Ruha is kellett.
Apukámat a Jungendamt is kergette. Ha lehetett le is vont tőle valamit. Ebből a magyar állam a valutát a maga módján átváltva és megvámolva továbbított valamit. 13-14 éves lehettem, és akkor jött egyben nagyobb összeg. Nem tudom, hogy mennyi, de nekünk akkor soknak tűnt.
Apám más módon is próbált azért küldözgetni.
Nagyanyámék hol turistaként, hol meghívó levéllel meglátogatták. Ezek a megszállások persze apunak nem estek túl jól. Volt, hogy nagymama elhozta Szilvia bundáját a nagynénémnek, és Szilvia azon a télen valami vékony kabátkában fagyoskodott.
Ilyenkor kaptam csokoládét, matchboxot, és egyszer hoztak tőle egy arany karkötőt is. A kezemre kicsi volt, - mondjuk minek egy fiúnak karkötő, de apámtól volt, biztos felvettem volna – szóval tovább ment a családban. A keresztanyám férje lelakkozta az újraparkettázott lakást belőle anyaggal-tokkal-vonóval. (A parkettát a BÁÉV rakatta be garanciában a linóleum helyett az egész lakótelepen.)
Hetedik után nyáron elmentem dolgozni egy hónapra kőművesek mellé. Az ott keresett pénzből vettem az első kvarcórámat.
Apám is küldött nekem egyet. Anyu feltette a kérdést, hogy melyiket tartom meg.
Nem értettem igazán, mert az egyikért megdolgoztam, a másikat kaptam.
Hát fájó szívvel odaadtam a piacon vettet.
A másik jó 10 évig volt a karomon. Már reszeltem bele üveget is többet, mikor betört, de most is ott van a másik szobában.

* A képen az a gyönyörű nő a nagyanynyám. 16 évvel volt idősebb apunál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése