Apám VI.

Telnek a napok apám nélkül. A hét végén megkérdeztem Nufit, vajon elégették-e már... biztos.
Vajon mennyire hasonlítok rá? Mikor lépek azokra az aknákra, amelyeken ő is kapott akkorát az élettől? Sorsom hasonló?
Keveset tudok róla.
Hosszú szünet után, a középiskola harmadik osztályát befejeztem, és a nyári szünetben sikerült minden papírt, útlevelet, vízumot beszerezve meglátogatni.
Nagyon izgultam.
Előtte egy nappal még telefonált, hogy a Lokomotivnál lesz. Meg fogom ismerni? Ő rám ismer majd?
A német utak mindig bosszantó közjátékokkal indultak. A megváltott helyjegy semmit sem jelentett. Már ültek ott osztrákok. Megengedték, hogy betegyem a motyómat, de ülhettem majd a német határig kinn a fülkés folyosón pótszéken. Bár sógorok kalauza mutatott nekem helyet az első osztályon, de nem mertem igénybe venni, mert féltem, hogy majd a német kalauz pont ezért fog megbüntetni. Kivártam szépen a soromat.
Hosszú út volt. A magyar határon az ellenőrzés kutyákkal, stb. Egy fickót a vécé plafonjából húztak elő, és elvezették, de csak átjutottunk.
Stuttgartban szálltam le. Kis motyómmal alig tettem pár lépést, már megszólított egy japánbaba – én annak láttam -, hogy
- Imre?
Igen.
Ettől egy kicsit mindketten zavarba jöttünk. Ő el akarta venni a csomagom, én meg nem adtam volna nő kezébe cipelnivalót. Megindultunk a mozdony irányába.
A vágány végénél egy apró, kopasz ember ült világos szerkóban. Felállt, megölelt, és mentünk az autóhoz.
DAF. Piros, kockajármű. Kétütemű. Ez azidőtájt már különlegesség volt. Nekem meg mindenképpen, mert itthon leginkább Szalai Zoliék Moszkvicsában ültem, ha elvittek kirándulni, egyébként buszhoz voltam szoktatva.
Az úton felajánlotta, hogy elvisz a legdrágább étterembe, és vacsorázunk.
Ettől én csak még jobban zavarba jöttem. Köszönöm, de inkább mutassa meg, hol lesz a haza, amíg itt vagyok.
Stuttgart jócskán fel volt túrva. Akkor építették ki azt a hepehupás, de jó autós-gyalogos-kerékpáros egymás mellett közlekedést biztosító városrészt. Én megkérdeztem, miért kerül akkorát, ő pedig arra csodálkozott rá, honnét tudom, hogy kerül.
Ki voltunk éhezve egymásra. Bea – a korábban megemlített leány, apu későbbi felesége - hátul ült az autóban és hallgatott minket. Egy kukkot nem értett belőlünk.
Apám mondta, hogy először elvisz haza, majd hozzá is. Nem nála fogok lakni. Ő Esslingenben, egy manzárdban lakik, engem pedig a Hosszúnál helyezne el.
A Hosszú pedig egy megtermett néni volt. Pultos volt a Hotel Essi mulatójában. Apám pedig ugyanott zenélt.
Megmutatta a lakását. Elbizonytalanodott, talán mégis inkább azt választanám, hogy velük, de ez nem túl egészséges megoldás. A hosszúnak van egy kétszobás lakása. Ha megtetszik, akkor...
Na ez nem az én stílusom. Sem az idősebb nők, de hát 17 évesen, hetekkel a 18. születésnapom előtt pláne nem.
A faggatózás persze a szüzességemről szólt, és a Beának hátravetett szavakból is erre következtettem. Német szókincsem nem lehetett nagyobb 100 szónál, és lehet, hogy azzal is túlzok.
Az a bitesőn,dankesőn,eincvejdrej. Egy pohár vizet nem tudtam volna kérni, hacsak a vasszer szó és a mutogatás nem segített volna. :-)
Felmentünk a szobájába, lepakoltunk aztán a munkahelyére, mert aznap este is játszott.
Jó idő volt. Kipakolt a kerthelyiség egyik asztalára. Kis gyerekzongora, dobgép, tangóharmonika. Abból volt kettő is. Egy elektromos, és egy akkusztikus.
Közben kezet csókolt egy pincérnőnek, bemutatott fűnek-fának. Dicsekedett velem. Büszke volt rám. Miért?
Este pedig elvitt a Hossszúhoz. Én újra bemutatkoztam neki, mire körberöhögött, de nem sértődött meg.
A két szoba bútorzatából nem emlékszem semmire, de a konyha meglepett.
Nem volt fürdőszoba. A konyha bal sarkán volt a zuhanytálca kis kabinnal elkerítve. A hölgy pedig minden alkalmat megragadott a leskelődésre.
Apám ezen is röhögött, és fel nem tudta fogni, hogy az ő fiacskája 17 évesen még szűz. Ez ellen tenni kellett.
Egyik este, amikor nem játszott, bevágott a kocsiba, és elvitte az Altstadt városrészbe. Az öregváros bontásra ítélt épületeiben voltak a bordélyházak. Előtte elmondta, hogy ne vigyorogjak, mert a kurvák azt hiszik, hogy kinevetem őket, és megbosszulják.
Nekem tele volt a nadrágom. Tudtam kb. mit és hová, de egyik lány sem tetszett.
Az első emeletről már visszafordultam volna, apám felráncigált a másodikra. Ez egy árkategóriával magasabb volt. Ott a legelső szobában egy nagyon kövér nőt láttam, és apám elmagyarázta, hogy ez a tipus a törököknek jön be nagyon. Én meg fordultam volna kifelé, de akkor apám belépett egy szőke vékony teremtéshez, fizetett és megalkudott rám.
A csaj kikapcsolta a tévét, levetkőztetett, mint az orvosnál. Le sem vetkőzött, csak a bugyit tolta le, és munkára fogott, míg elege nem lett az eredménytelen hullámzásból.
Mit mondjak? Nem oldódtam fel.
A nő kiment, míg öltözködtem, apám pedig nem hagyta annyiban. Akkor szopjon le!
Újabb pénz vándorolt a lányhoz, aki ekkor már eredményig dolgozott.
Apám pedig büszke volt rám. Én meg süllyedtem volna a betonba, a kárpitba, annyira szégyelltem magam.
Nem értettem őt.
De kipróbálta a kézügyességemet is.
Volt egy kolnivas pákája – így neveztem el, mert bár szép volt, nagy bumszli vége volt - , és az erősítőjének a kábeleit megforraszthattam.
Vett valami hangszórót, mert az ébresztőrádiójában nem volt jó, és a rádrótozott hangfalat kellett letépnem, és ráforrasztani az autórádióét helyette. De az sem volt jó, visszaköthettem ez eredetit.
Közben a Luxor erősítője füstölni kezdett.
Nekem meg se műszerem, se semmi, mit tudok vele csinálni?
Vegyünk a Conradnál műszert is.
Akkor ez a cég még ismeretlen volt előttem. Egy csoda volt a kétemeletes alkatrészáruház.
Persze a legkisebb műszert választotta ki. Szép kis szürke tokos-mutatós ICE. (Olasz. Mondjuk ma is megvan, de hamar tönkrement.)
Bea is akart venni nekem valamit, de nem tudta, mi lenne jó, inkább adott 100DM-t.
Hú, az nagyon nagy pénz volt. Ebből HiFi magnó lesz.
Bújtam a katalógusokat, és sehogy sem tudtam olyat találni, ami Deck, és kijön a pénzemből. Apám pedig a rádiómagnók között válogatott volna, amire nem fintorogtam, de határozottan nemet intettem.
Most azon gondolkodom, kinek a házi márkája az Universum, de nem jut eszembe. Mindegy. Jókora üvegkirakatos boltba mentünk válogatni. Apám ismerőse, bár magyar származására büszke volt, egy kukkot nem tudott magyarul. Ő hozta elő a későbbi magnómat.
Boldog voltam. A magnómániám már korábban elburjánzott. A zene mindennél fontosabb volt.
Nagy bánatomra a magnó otthon torz volt, a mutatók kilendültek, és borzalom.
Apám azon nyomban visszaterelt, és kibontatott vagy ötöt.
Jól döntöttünk. 25 évet szolgált becsületesen, és most kezd leugrálni egy műanyag bigyó belül. Ezen kívül csak fejet és nyomógörgőt cseréltem benne, amik elkoptak.
Apámnak akkor már színes tévéje is volt. A korábbi fekete fehéret nekem szánta, ha megjavítom egy ismerős tévéjét.
Újabb orrbaverés. Az elhozott színes tévé tisztán tranzisztoros – én addig legfeljebb csövest láttam, - de igazából mit sem tudtam még a szakmából.
Mese nincs, belefogtam.
Kaptam rajzot, meg kölcsön egy meleg műszert. (csővoltmérő) Hű, hát az nagyon jó volt, de a hiba meghaladta akkori tudásomat.
Vetettem apuval ez pufferkondenzátort a tápegységbe. Az oldalt-minden irányba hullámzó képet a szűretlenséggel azonosítottam, de oszcilloszkópja a haverjának sem volt. Valószínűleg, ha lett volna, akkor belemérek leválasztás nélkül a hálózatba, és attól durrant volna igazán nagyot.
Illetve kiforrasztottam a graetzből még két diódát, ami hidegen jó volt. Apám ekkor unta meg, és összerakatta velem. Nem kínzott vele tovább.
Bea szüleit is meglátogattuk.
Az apósjelölt is ajándékozott, a mama is nekem főzött nyulat, de én nem bírtam megenni.
Ott mindenki csak etetett volna.
A Hosszú elvitt egyszer a Stuttgartban állomásozó USA támaszpontra vacsorázni. Ő valamikor ejtőernyős volt a hadseregnél, később települt haza Németországba.
Szóval szerintem ebben is apu keze volt, de megnézhettem a másik oldalt is.
A vacsora gyorsétkezde volt. A bejáratnál mindenféle halsaláták, meg érdekes trutyik voltak. Én meg jóformán a rántotthúst-krumplival, meg az itthon szokásos magyaros konyhát ismertem, hát csak csipegettem.
Aztán jött egy pincér, és a Hosszú rendelt.
Ő nem tudott magyarul, és meg másképp nem beszéltem, hát ráhagyatkoztam.
Kihoztak valami véres húst, meg alufóliába tekert izét egy tányéron. Nem igazán értettem, de kicsomagoltam, és láttam, hogy krumpli.
Nem ment le. Már dugig voltam a halas franciás szmötyikkel. Majdnem visszafordult bennem az első két falat. Megkértem a Hosszút, menjünk haza.
Nem örült nekem,
Aznap este megmutattam neki a Rubik kockát.
Én pár perc alatt kiraktam, hát neki sem tűnt bonyolultnak.
Az első pár forgatás után elvesztette a fonalat. Nem állt vissza neki.
Kiraktam, majd elmentem aludni.
Hajnalban a vacsorához nem szokott szervezetem kivezényelt az egyszemélyes ülőkére.
A Hosszú már szinte önkívületben csavargatta a kockát. El kellett vennem tőle: Du must Schlafen!, érted? Menj aludni!
Apám másnap poénkodott velem, hogy csak nem!... Nem hagytam aludni a „kicsikét” ?
A pincérnőnek volt egy lánya. Apám mondta, hogy a mama kurva volt régen, de kiöregedett, viszont a lánya nagyon szép.
Na addig meddig, hogy megjött a kislány, és elvitt diszkotékba.
Ott pecsétet nyomtak a kezemre, és azzal ki-be lehetett járni a terembe és -ből.
Jó hangos diszkózenére táncoltak a lányok egyedül egy falnyi tükör előtt. Inkább magukat bámulták.
Próbáltam volna én ismerkedni, de nyelv nélkül nem mertem.
A zene már nem az én izlésem volt. Sem a Boney M. nem dobott fel, sem az akkor slágerek. Én már a Deep Purple és Frank Zappa ízlésén nevelkedtem. Nem nagyon erőltettem a diszkózást.
Apám játéka inkább érdekelt.
Az utolsó estén pedig – amit ott töltöttem mulatóban, - kértem, hogy elvihessek egy poharat emlékbe.
A poharak kinn voltak a kerthelyiségben az ajtó mellett jobbra egy szabad polcon. Én pedig eltettem az aznapi poharamat valahová.
Apám a kocsiból még visszament este, és morogva hozott egy poharat a sötétből. Állítólag nagymamának is ez volt a mániája.
Hát ja. Én is azért akartam biztos, mert nagymama is hozott. Csak én rámutattam a pohárra, és jeleztem a hosszúnak, hogy megtartanám. Ő pedig bólintott. Apám meg félreértette, és ő is hozott egyet.
A hazatérés már megint kacifántos történet volt, de annak külön lapot szánok.