Eső

• Most jön az eső!
  Végtelenített szalagon hangzik el újra és újra ez a mondat. Feri visszhangosítójára mondta fel vagy öt éve az apja. Véletlenül maradt meg a szöveg. A visszhangosítóban leállt a törlőoszcillátor, és a felvevő erősítő is. Maradt a lejátszó rész, és Ferinek kisebb gondja is nagyobb volt a hangszeres cuccainál évek óta. Együtt porosodott a műhely legfelső polcán két erősítővel és a félig kész torzítókkal.
  Most pedig takarítás miatt került le a polcról. Bekapcsolta a vén csöves 40Wattos Luxor-t és rádugta az ECHO-t.
• Most jön az eső!
  A hátán futkározott a hideg. Apja temetése óta nem rakott be egyetlen kazettát sem az öregtől. Nem akart lubickolni a fájdalomban, és megsemmisíteni sem akarta az emlékeit.
  Mi legyen ezzel a szerkezettel? - töprengett. - Jelent ez valamit, vagy így könnyű becsúszni a babonák közé?
  Ismerős hang, természetes hanglejtés. Németes akcentus. Nem feltűnő, de a hanghordozásban megjelenik.
  Feri belül hallotta tovább is a beszélgetést. A fejében sokkal hosszabb magnószalag van. Még csak nem is sistereg.
  Már mozdult a szája is. Válaszolni akart. Helyesbíteni. Felkiabálni, hogy már nem esik.
  Aztán csak kiszaladt a száján.
• Apám, te hiszel istenben?
  A halálról esett szó közöttük. Többször is meg kellett hallgatni az apja történetét a klinikai halálról. Hogy nem fél tőle. Csak az odaúttól. Feri felfogta, és azt is tudta, hogy ezek afféle búcsúszavak máz nélkül. Előkészületek.
  Kikapcsolta a visszhangosítót. Megforgatta a hangerőszabályzók és hangszínszabályzók gombjait. Addig tekergette, amíg elmúlt a recsegés.
• Nem hallom. Hiszel, vagy nem?
  Nagy vödörben hozott vizet. Letörölte a polcot, porszívóval és ecsettel kitakarította a közelmúlt játékait. Visszatornászta a polcra, és leült egy kicsit az asztal mellé.
• Talán most sírni kellene.
  Odakintről bevillant, majd úgy tíz másodperc múlva bedörrent a mennykő hangja.
• Köszönöm! Nekem úgy sem sikerült.