A nyelvtanulásról

Ma reggel a kádban pancsolva jutott eszembe egy meghatározó élmény a nyelvtanulásról.
Nekem apanyelvem a német. Vagyis apámmal kevés időt töltöttem, de ha meglátogattam, az Németországot jelentette anno. Ami kevés rámragadt, az többnyire miatta volt.
Stuttgart öregvárosában lakott sokáig a Mozart utcán. A vécében pedig szemmagasságban az ajtóra felragasztva egy karikatúra.
"Bitte Bürste benutzen!"
Ez ugye annyit jelent, hogy kérem a kefét használni.
A felirat alatt pedig magyarázatként kézzel rajzolt figurák.
Az elsőn egy fickó a tükör előtt fésüli a haját.
Mellette a felirat: Falsch!
Hamis. Tehát nem ezt ajánlják
A következő kép egy urat ábrázolt, aki előre hajol, és a kefével a saját fenekét kotorja.
Fast richtig! (Majdnem helyes, majdnem jó)
A harmadik képen pedig egy professzori komolyságú úriember a porcelánban húzogatja a szerszámot.
Richtig! (Pontos)
Ezeket a szavakat viszonylag könnyen beitta a fejem.
De volt apámnak egy módszere.
Azt állította, hogy idegennyelvet az ember igazán csak az ágyban képes megtanulni.
Teljesen igazat adok neki. Ez is alkalmas megoldásnak bizonyult.
NDK-ban jártam egy lánnyal. "Szerelmes voltam, akár egy ágyú." - jellemeztem akkor magam, bár ágyúszerelemről korábban nem olvastam, sőt azóta sem sikerült semmilyen művészeti alkotásban rábukkanni.
Esti vacsoránk után a szüleivel ücsörögtünk , és 'beszélgettünk'. Sokszor elhangzott a pupe szó. (Die Puppe)
Mikor végre magunkra maradtunk meg mertem kérdezni, hogy mi az a pupe.
A kisasszony kézen fogva az ágyhoz vezetett, és felemelte.
Az ágyneműtartó tele volt babával.
Ez a szó is könnyen ragadt meg az agyamban.
Miért?
Talán, mert sokkal fiatalabb voltam.