Krízis

Tegnap zuhogott az eső. Nufi megázott Bélával a séta során, én nem szedtem be a száradó pokrócot.
Felmásztam a tetőre, hol kezdjem a cserépcserét, de nem láttam meg, hol jön be az eső. A nagy záporban nem voltam fenn, a kicsiben meg nem jön be.
Az első pár cserép alá nem kell vastag tetőlecet venni. Nincs nagy tömeg. Elég, ha egyenes, és új a fa.... de nem kezdtem neki.
Felolvastam Nufinak Szendi Gábor honlapjáról a nyugtatókról szóló cikket, meg még mást is.
Délután kikönyörögtem Béla készletéből két kanál kávéport, hogy beindítsam a fejem, megragasztottam Nufi levált talpú cipőiből azokat, amiket sikerült, és kidobtam pár hasznavehetetlen cipőt.
A nap így is elment, eseménytelenül.
Ma reggel volt a nemjó. Hétfőn Miklóst viszem megint valahová, - a tankolás megvan belőle - és Nufi szeretett volna porcelánt festeni. (Belvárosi kikapcsolódás)
Ez még nem kizáró körülmény. Ha szerencsém van, talán ebédig megjárjuk.  Akkor minden program mehet eredeti időbeosztással.
Persze ez csak a csepp volt egy csurig teli pohárban.
Hogy sem a lakást ne tudjuk eladni - talán ingyen kéne, de ez az én 'gyermekem' - sem gyerekünk nincs, és Béla sem gyógyul, csak egyre több bogara lesz.
De sorolhatnám a most ki nem mondott rendetlenségem, és szelektív tisztaságmániám.
Az egyetlen pozitív pontja most életének a fügefa.  sok kis gubó, amiből ősszel lesz édesség. (Reméljük!)
Eltelt hét év együtt, és ennyi idő alatt kicserélődik minden sejtünk. Két másik ember áll egymás mellett. Nem mondom, hogy mindig egyszerű, de ahogy két pocsolyrészeg ember is összekapaszkodva kevesebbet esik el, mint külön-külön, most is bízom benne, hogy elkókadunk a következő falig.
Most egyensúlyozunk.