Velünk, vagy nélkülünk...

... az élet megy tovább.
Búcsúzom a nagynénémtől. Ő is ment apám után. Öt évvel volt csak idősebb nálam. Mintha csak unokatestvérek lettünk volna.
Először ő vitt végig a Huba utcán bicajjal. Később Öcsi is. Az SR bicikli vázán jó kemény volt az ülés, de félelem nem volt bennem.
Később nagyon szép nő lett.
Emlékszem, hogy a buszra szállt fel, én meg le, és középiskolás osztálytársaim irigykedve csorgatták a nyálukat, mert engem megpuszilt.
Hány éve lehetett?
Az első szerelmem 'feldolgozásában' is ő volt a szaksegítség. Későn jött haza a fodrászatból, és hajnali egyig is beszélgettünk nála. Ha nem volt nyitva a kapu a lépcsőházban, a másik oldaláról léptem be a házba, és a tetőn kutyagoltam át hozzá. Hosszú szalag-tízemeletesben lakott.
Én hason feküdtem, és ő valami csípős bigyóval mosogatta a hátam, és nyomkodta a pattanásaim, miközben kitárgyaltuk az éppen aktuális nagy Ő-t.
Aztán eljöttem Miskolcról.
Ma pedig felhívott telefonon Gábor, hogy Éva nincs többé.
Meghalt.
Vajon attól hiányzik annyira, hogy megtudtam, vagy mert nem mertem meglátogatni mostanában?
Nem tudom.
Mellettem az egerek követelik a vacsora adagjukat.
Nufi új fényképeiből választottam egyet, hogy ne a szomorúságom legyen ma a végszó.
Inkább az új élet öröme.