Megijedtem

Nem is kicsit.
Reggel a fűrészelgetéshez készülődtem, és Béla mutogatott. Mit is akarhat. A tolószékben ült, mellette a kisasztalon a sör. Az asztal túloldalán a nyugágy.
Arra akar áttelepülni. OK. Nufi épp dolgozott valamin, lementem, hogy megoldom én.
Beléptem a megszokott módon, felemeltem, és leültettem az ágyra. Ekkor ordított olyat a fülembe, hogy azt hittem, letört a lába, vagy valami  rohadt nagy grimbuszt csináltam. A gerincem féltem, ezért picit hátra húzódva megnéztem, hol akadhatott el a lába.
Sehol. Nem láttam az égvilágon semmit, Ő kiabált, és én kínomban visszaemeltem a tolókocsiba, biztos elrontottam valamit.
Nufi már röpült le, és nyugtatott, hogy majd ő.
De hát én mutattam tavaly, hová lépjen, hogy egyenes derékkal tudjon emelni, és ne roppanjon meg, mint én a tévék alatt anno.
A hibát nem tudtuk kideríteni. Talán nem jobbról, hanem balról tettem az ágyra, nem ahonnét szokta.
Azóta is gondolkodom, hogy mi lehetett. Fájdalmat nem okozhattam. Nem tudom elképzelni.
Hogy az én párom mit áll ki emellett a vénember mellett, az felfoghatatlan számomra. Neki ez mindennapos program. Én már félek, ha meglátom. Hátha a látványom is felizgatja.