2012. január 7., szombat

Savanyú cseresznye (novella, vagy regény, majd kiderül)

A németeknek nincs szavuk a meggyre külön. Jobb híján így tudnám fordítani, ha nem ismerném a jelentését.
No, ilyen az én életem is.
Amikor a legédesebb, akkor is savanyú.
Itt születtem a fővárosban, bár akkor még éppen csak része volt. Inkább falu.
Földút vezetett fel a domboldalon, és apámék egyengették laposra a ház előtt a kertnek való részt. Hozattak ide mindenféle földet. Tele is van üvegtörmelékkel, akárhol leásunk a füves udvaron egy ásónyomnál mélyebbre.
Apám egy fatelepen dolgozott. Látszik a keze nyoma mindenen. A kis elrekesztett tyúkudvar oszlopai itt-ott elkorhadtak, a szerszámos kamra is dőlni készül. Nincs már utánpótlás. Nem tesznek le egy szekér deszkát útba ejtve a házunkat az ismerősök.
Ha így haladunk, a kályhában végzi a maradék.
A nagy asztal bírja jól. Annak betonból van az alapja. Két Döbrögi sem tudná átölelni a lábát, s az asztallap még nagyobb. Sok kártyacsatát megért itt a sógorékkal, a bátyámmal, anyámmal.
Ma már anyám sem ül oda mellé. Jóformán csak a teregetéskor teszem rá a ruhás kosarat, meg a csipeszes dobozt, ne kelljen hajolgatni.
Talán a szomszédok, a nagynéha a nővéremék ülnek mellé.
Tavasszal kitesszük a székeket mellé, ősszel behordjuk a mosókonyhába.
Anyám szokott vele piszkálni, amikor épp aludnék.
Minden akkor jut eszébe, amikor pihennék.
Hát nem találó? A legédesebb pillanatokba is kerül valami fanyar. Valami a sváb hajlamból.

2 megjegyzés: