Beadtam az autót vizsgára

A Honda most mások kezei között. Bizonyos féltékenység motoz itt az agyamban.
Erre mit olvasok?
Attila önkielégítő története pont az utazásról beszél. Hogy neki mennyire nem jön be a helyváltoztatás.
Kár. Illetve egy élmény nem az utazástól élmény, hanem attól, hogy mit hoz az életembe.
A 80-as évek végén sem volt sok pénzem. Igazából elég volt, de ha rég látott apámat akartam újból
megszemlélni, akkor nekem is utaznom kellett.
Például akkor még volt Csehszlovákia. Ez azt jelentette, hogy hosszabb vonatutazásokat lehetett nem
nemzetközi felárral megtenni.
Konkrétan a valutát csak a német vasútnak kellett fizetni, és több szakaszon lehetett spórolni.
Miskolcról pl. elautóztam a határra. Onnét az unokatestvérem hozta haza a trabit. Onnét busszal,
de felvett egy wartburgos fickó, és így autóstop lett belőle, Kassáig. Kassán koronáért - szoc. valuta -
Cheb állomásig (A cseh határfalu) csehszlovák vonat, majd onnét München-en átszállva Stuttgartig.
Egy éjszaka félálomban telt a vonaton, majd délelőtt kutyagoltam Cheb utcáján, időtöltésnek meg
 megmásztam a helyi múzeum két emeletét, és kezdetleges német tudásommal a bolgár múzeumi
alkalmazottal kommunikáltam, megtárgyaltuk, hogy a modern festmények neki sem a kedvencei, de
az első emelet gyönyörű.
Aztán már hulla fáradtan kitámolyogtam a térre, ahol a helyi fúvószenekar koncertezett. El is múlt
egyből a nyűgös hangulatom. másnap éjfélre értem Stuttgartba, és onnét hátizsákkal a hátamon
toronyiránt fel a hegyre a Mozart utcára, ahol apám lakott.
Hogy ez utazásnak számít-e, azt nem tudom. Nekem mindenképpen élmény volt. Már csak azért is,
mert éjjel Páraga környékén egy fickó nagyon belé makart kötni a naszlovenszkeposzlovenszki jegyében.
Nem vettem a lapot. Leragadozó szemmel figyeltem, hogy ha mégis védekeznem kel, tökön tudjam rúgni.
Aztán leszállt, más incidensem nem volt.
Én nem tartom az utazást sem rossznak, meg a helyhez kötött életet sem. Egyszerűen kinek ez jó,
kinek más. A megfelelnivágyás persze biztos ott motoszkál bennünk, különösen egy tanárnéni-bácsi
környékén. Aztán később máshol is.
Pedig néha annyira természetes tud lenni egy közeg. Egy barátság, egy rokonság.
Pl. a húgomat huszonévesen ismertem meg. Apám lányai Heilbronnban születtek, és az anyjuk Ausztriába
ment férjhez. Ott nőttek fel. Nagy tinik voltak, és apunál találkoztunk. Jeannine igazi cserfes dumagép,
akivel lehetett csavarogni Stuttgart öregvárosában, és bohóckodni úgy, hogy szinte a szótárat sem nyitottuk
ki.
Apámat ki nem lehetett csalni az odújából. Nyafogott, hogy nincs pénze, és mindig otthon maradt.
Dolgozni járt csak el.
De mostani élményem, hogy egy családnál bébiszitterkedtem '96 táján, és most a ház ura külföldön
 dolgozik, a csap meg elromlott. A csapot is megvették, fel kéne szerelnem.
Ott fetrengtem a fürdőszobában a mosdó alatt, akkor tértek haza a lányok. Közelebb a húszhoz, mint a
tízhez mindannyian. A jópár évnyi kihagyás sokat nem számított. Ugyanaz a hanczúrozás indult, mint
kiskorukban, és nekem is a húgaim jutottak eszembe, az utazások. Ez a délután egy időutazás volt a
fiatalkoromba. Meg még egy utazás következett. A nagylány másnap Angliába indult tanulni. Szeptemberig
dolgozik a tandíjért, utána pedig ott lesz belőle okos ember.
Ezek is mind utazások. Olyan jó lenne elmondani Attilának, hogy az utazás nem bűnös irigységkeltés.
Az élmények nem a távoli falu bimbamjának hang- és képfelvételei.
Nekem például elképzelésem sincs, mint jelent a tenger. Nem jártam ott, és nem  is vágyom oda. Ha
odavetne  az élet, akkor biztosan tudnám, hogy ott mi a jó.
Én mindig ott keresem meg az élhető élményeket, ahol éppen vagyok. Mert hazaviszem azoknak, akiknek
elmondhatom. Hazaviszem Nufinak, anyunak, Laci szomszédnak, és Nektek olvasóim. Neked is, Attila!