Könnyű?

Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 22. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

Ez volt ugye Kosztolányi.

Én meg valami más.

Attila felköszöntése helyett azon járattam az agyam, hogyan meséljem el az ajtókeret javításomat.

Megvan. Nyílik, és zár is. Csak a hozzájutás volt gyötrelem.
A régi ajtó nehéz, mint a sár. Két oldalán az elkorhadt fát betakarták pozdorjalappal. A sarokvasak kimozdultak a helyükről, az ajtótok is egyik oldalon már cserélve. A másik volt az én feladatom.
A deszka megvolt. Igaz, kicsit malteros, de a ház kinézetén ez nem ront.
A lógó sarokvasakat el kellett távolítani.
Az elsőt még  kirángattam úgy, hogy a görbe szöget is kihúzta magával V alakra gyötörve.
Van itt erő!
A másik kettőt már okosabban vettem ki.
Levettem a huzat ellen felcsavarozott lécet a tokról, s alatta kivéstem a rögzítő szögek fejéhez pár centis lyukat. Még így is csuklónyűvő feladat volt a fej nélküli szögek kiforgatása.
Eddig jó.
A darabosan eltávolított ajtótok mögött gerendát leltem. Ez azért megnyugtatott. A zsalufát méretre metéltem, és a régi helyére felszögeltem. Előtte is szöggel volt. Most körülbelül kétszer annyi tartja.

Jött a jelölés. Az új sarokvas már nem lapos, hanem csavaros megoldás. Még itthon gyártottam zártszelvényből fúróvezetőt, hogy merőleges legyen a lyuk.

 A faajtó keretén pont középen jelöltem ki a lyukak helyét. Én négyet szántam a három helyett.
Nem megy fel.
Futás haza sikítóért. Az ajtót nem vésem szét a csuklóért. Így már fel lehetett akasztani Mit mondjak? Nem voltam olyan pontos, mint gondoltam. A legfelsőt sikerült jó 2-3 mm-rel feljebb fúrni, és alátéteznem kellett, hogy őrajta is oszoljék a súly.
Ekkor jött a neheze.
Nem zárul.
Áhá, hiszen ezért lógtak a régi csuklók is. Vastagabb lett az ajtó, mélyebben menne a tokba. A gyalum nem ér ki a rés széléig. Kalapács, véső. Véshettem le jó hosszan.
Az ajtó még mindig nem zárul.
Ja, hogy feljebb is szorul, meg oldalt is.
Ehhez másik gyalu kell.
Majd holnap.
Jött a holnap, és húzogattam a Laci szomszéd gyaluját becsületesen. Neki volt falcgyaluja. Amit én kaptam, az még nem volt megélezve.
Közben apróbb sérülések, szálkák jöttek, az ajtó csak ellenállt. Illetve mire már be lehetett húzni, nem ért be a zár nyelve a helyére.
BASSZUS!
Elég lett volna kitekerni három menetet, és jó.
Végül is kitekertem a jelzett három menetet, és jött megint a négy bigyó igazgatása. Egyedül ez úgy ment, hogy a lefűrészelt léccsíkot elfektettem, és egy nyeletlen ásót dugtam az ajtó alá. A franc sem fogja a gerincét beáldozni! Én sem.
VÉGRE!
Ajtó szépen nyit-zár, kulcsra, kilincsre jár. Irány haza.
Itt még az ablak keret melletti vakolatigazítás és festegetés jött, és Jókai. Mert a Fekete Gyémántok egy jó könyv, csak az eleje borzalmas.
Rácsodálkozom, hogy mennyire értette a kapitalizmus mechanizmusát. A fejlődés hagyományos, és turbózott változatát is.
Na itt követtem el a hibát.
Annyit olvastam a borról, hogy megkívántam.
Nufi hozott is fel az apjától valami olasz nedűt, és a zuhi után elbringázott fagylaltért. Én meg magamra maradtam a könyvvel és a borral.
Nufi sötétedés után került elő, nekem már belassult a beszédem, és bescanneltem a Melindáék szakács könyvét, miközben olvastam. Még felvételre állítottam a videót. A Liliomfit, meg a Ghymes koncertet beszéltük meg. Az Operaház fantomját már átaludtam.
De a nem túl könnyű hajnali részegség ekkor fordult nyögésbe.
Úgy érzem, nem lesz ma sem köszöntő versike, csak annyit mondok:
Boldog születésnapot Attila!