A bohóc

A bohóc


A bohóc egy este nem törölte le a mosolyát. Polgári ruhát öltött, és kilépett az emberek közé. Teljesen természetesen belevegyült a tömegbe. Cigarettára gyújtott, fagylaltért állt sorba, leült egy parkban egy lámpa alá, és elő vette az aktuális Magyar Nemzetet. Papírcsákót hajtogatott belőle. Semmi feltűnési viszketegség, hiszen ennek kiélésére neki ott van a porond. Ott kiélhette a nevettetési vágyait, és távol állt tőle a megbotránkoztatás is. Egyszerűen semmi kedve sem volt az emberekhez, de elveszni is csak közöttük tudott igazán.
Tántorgó részeg közeledett. Két villanyoszlop között nem mindig tartott ki az egyensúlya, még sem volt nagyon összetörve.
Volt valami fura ritmus ebben a közeledésben. Az a lassúság, amivel a fény simogatta ezt az embert. Ha kilépett egy lámpa alól, akkor az arca sötét, borús lett. s amint elérte a következő fényforrás holt terét, újra derült lassacskán. A csúcs pedig a koppanás a villanyoszlopon, ahol fémesen csendült a gyűrűje a lámpaoszlop vasán. Minél közelebb ért, a bohócban nőttön-nőtt az érdeklődés. A látvány természetellenessége motoszkált a fejében, de egyenlőre nem tudta megmagyarázni. Odafordította a fejét is, és figyelt.
A részeg ruhája a divatból nem lógott ki, nem volt elhanyagolt, még különösebben zilált sem. A térdén voltak foltok, de csak azért, mert valószínűleg nem minden oszlopot talált el időben.
- A mozgás! - futott át agyán, - Ez egy nő.
Valóban. Egy fiatal nő tapogatózott hazafelé, de amint észre vette, hogy nézik, erőt vett magán. "Kiegyensúlyozott", nagyon lassú léptekkel, szinte lassított felvételben haladt tovább.
Még morbidabb látvány, de ez már igazi nőies csípőmozgás.
A bohóc felegyenesedett, és a kezét nyújtotta.
- Ülj le!
A lány alapos vizit alá vette a festett arcot, megvonta vállait, és lehuppant mellé.
- Szia, Éva vagyok.
- Én nem.
- Tessék?
- Én nem Éva vagyok.
- Szervusz Neméva. Csinálsz nekem is egy csákót?
- Igen.
Egy kicsit nehézkes művelet volt, mert a lány már az ölébe hanyatlott, és lassuló légzése édesded álmát jelezte.
A papírcsákó a levegőben készült el, nem volt hová tenni, nem volt min megtámasztani. A szemét pedig folyton elvonta a gombonként nyíló zakó. Felfedezte a két apró mellecskét, és megigazította a nadrágját.
- Alszol?
Válasz helyett oldalára fordult a lány, s a bohócnak minden erejére szüksége volt, hogy a keskeny padon bírja tartani.
A zakó után a férfi gombolású ing is kezdett egyre jobban szétnyílni, s a bohóc a kapkodásban összegyűrt csákóval takarta le.
- Nocsak, de szégyellős! - mondta, vagy inkább motyogta az orra alá, meglepetésére a lány válaszolt.
- Manöken vagyok.
- Értem.
A bohóc belefelejtkezett az arcba. A lámpafény kiemelte a lány arcának szabályosságát. Az orrát mintha vonalzó mellett rajzolták volna. Szemei hatalmasak, hosszú szempillái festék nélkül is sötétek, nyughatatlan szemmozgásról árulkodtak.
- Add ide a kezed! - sóhajtott a lány, és kebelére vonta a tenyerét. - Ha most el tudsz vonatkoztatni attól, hogy egy női mellet szorongatsz, akkor mit érzel?

Szokatlanul szabatos beszéd, és világos gondolkodás. A bohóc valamikor 8-9 éves korában árulta el utoljára meglepetését, amikor a szülinapi bicikli helyett alapos verést kapott. (Az apja elhagyta a kétkerekűre szánt pénzt, és mérgében a kocsmába vitte, amit még a zsebében talált.)
- A szívverésed. - válaszolta, és a mutató ujjával megcirógatta a dombocska hegyét.
- Ezt majd később, de most azt szeretném tudni, hogy gyors-e, vagy lassú. - szorította magához a bohóc tenyerét.
- Igen. De nincs mihez hasonlítanom. - dugta a lány orra alá az órája helyét - Szerintem együtt gyorsulunk.
A lány kinyitja a szemét, és megkeresi az arcot a festék mögött.
- Nem vagy valami szépfiú.
- Nyert.
- Nem baj. Én tudlak szépnek látni, csak most nagyon részeg vagyok.
Felült. a bohóc fájdalmasan nyögött fel, amikor a lány könyökével támasztotta meg egyensúlyát a sliccén.
- Bocs! Most hányni fogok.
A bohóc papírzsebkendőket vett elő a zsebéből, a lányt átvitte a következő padra, terpesztett lábbal előre hajolt, jobbjával tartva a lányt, a bal kezével éppen elérte a betonkávát, s az ivókúton megnedvesítette valamennyit. Közben a lány folytatta a művét újra költözni kellett, hűsítésnek a tarkójára, homlokára rakta az alkalmi "vizes ruhát", cipőjét a fűben törölte meg. Az ötödik padig folyt a költözködés, pont a park szélére értek.
- Köszi.
- Messze laksz?
- Ott szemben.
- Kulcs?
- Kettő is. Most adta vissza a barátom.
- Jó. Hazaviszlek.
A bohóc könnyedén vonszolta hazáig a hajótöröttet.
- Hányadik emelet?
- A nyolcadik.
- Lift?
A lift ilyenkor sosem jár. A lány is megszabadult terhétől, egyre világosabban látott már mindent, de jól esett neki ez a törődés.
- Vedd elő a kulcsot!
Hatalmas kulcscsomó, de a harmadik kísérletre beletalált a zárba.
- Nem nyílik.
Bentről hangok, álmos csoszogás, aztán kinyitják.
- Te jó Isten, Rózsika! Mi van magával?
- Részeg vagyok. Menjünk még egy emeletet Neméva, mert nem mondtam, hogy magasföldszint van.
Az öreg hölgy nem tudott mit kezdeni a látvánnyal. Ez a szolid, rendes lány egy kimázolt vadidegen pasassal. Elakadt a szava.
A bohóc nehezen kinyitotta valódi nyolcadik emeleti ajtót, a néni már csak hallgatózva állt, és zavartan nézte a lépcsőfordulót.
- Holnaptól már büdös kurva leszek.
- Hol a fürdő?
A bohóc csendben kicsomagolta a lányt, vizet eresztett rá, és igyekezett nem férfiként viselkedni.
- Törölközőt hol találok?
- Még nincs. Tegnap előtt költöztem. tiszta lepedőt találsz balra a kofferban.
Ameddig a lány a kádban kókadt, a bohóc felhasználta az alkalmat, és megszabadult sminkjétől. Ő is megmosakodott. Kikereste a lepedőket s a kisebbikbe belecsavarta a lányt. A másikkal pedig leterítette a matracot és végigfektette rajta a gyönyörű testet.
- Tényleg... - dugta orra hegyét a lány orrához.
- Neee... Még ne! Köszönöm.
S a fiú immár a bohém embléma nélkül kapott egy csókot, halkan behúzta maga után az ajtót, és hazament. Közben az a közmondás járt az eszében, hogy "Aki a kicsit nem becsüli, annak nagyon sok van."

Másnap sikere volt. Újabb elemek kerültek a műsorába, a közönség fantasztikusan reagált, háromszor is visszatapsolta. Annyira elemében volt még, hogy még a porondszedésnél is a legnehezebb munkákat csinálta. A jegyszedő mamát is megforgatta, mint egy menyecsketáncban a menyasszonyt szokás. Ellopta a köpenyét, és végigkísértett vele minden arra járót. A jókedve késő estig tartott minden zökkenő nélkül. Ekkor belépett az öltözőjébe, és a festékek lemosása következett.
Komótosan kezdett neki. Szétmázolta magán a festéket. Leste a tükörben az eredményt. Minden mozdulatát külön-külön.
Letakarított mindent. És most? Most mi lesz? Igen, most valami olyasmi következnék, hogy... és haza felé a parkon keresztül vezet az út. A tegnap mocskán keresztül, s a mai már nem hozhatja a tegnapi meglepetést. Vagy mégis?
Mire fog emlékezni a kislány? A hányingerre, a rosszullétre, s egy anyáskodó alakra, akinek még az érzelmei is festve vannak. Még a mosolya sem természetes. Aki a nevetésért cserébe odaadja az egyéniségét. Fog ez kelleni annak a szépségnek, akit az élet a tenyerén hordoz?

A padokat letakarították, az ivókút mellett fiatal pár gyűrögette egymás ingét, s milliméterekről lesték egymás szemét, leheletét. A tegnapi pad szabad volt. Végig nyúlt rajta, és nem figyelt semmire. Lazított.
Elhessegette a gondolatait, megpróbált nem a lányra gondolni. Az egész valahogy így nézett ki:
Nem gondolok rá. Akkor se. Eszembe sem jut. Juszt se gondolok rá. Nem jut eszembe az orra, elfelejtettem a száját, nem is láttam a melleit, és álmodtam, amikor kimondta, hogy nem most...

És a pad kiemelkedett a helyéről, mint gyermekkorában, ha túl korán ágyba dugták, és ő még nagyon nem volt álmos. Kicsi szigetté vált, akár a rácsos kiságya, és ott termett abban a szobában. Ott volt a matracon, s a szivacslapokon, amelyeken hatalmas vizes lepedők vannak. És hajszárítók, és egy test, amely már elvesztette az érinthetőségét. Most lehet abból a verejtékes munkából légies, könnyed, hipnotikus álmot csinálni, amelynek a vége, a felizgatott testek ernyedő, utolsókat rándulgató megnyugvása.
- Szia!
Nem merte kinyitni a szemét. Még azt sem tudta eldönteni, hogy kívülről, vagy belülről jön-e a hang. Még inkább érzéki csalódásnak, vagy túlzón, elevenen megélt ábrándozásának vélte a hangot.
- Alszol?
- Nem, de álmodom. Nem akarom kinyitni a szemem.
- Azért ennyire nem rózsás a helyzeted. Elhoztad a lakáskulcsom.
- Igen. Bedobtam a levélszekrényedbe.
- Akkor nem zavarlak tovább.
- Akkor sem, és most sem.
- Még egyszer köszönöm.
- Azért meghívhatnál egy italra.
- Arról szó sem lehet.
- Jó. Szia.
A lány tovább állt egy helyben, és gyűrni kezdte a szatyra szélét.
- Mi volna, ha végre kinyitnád a szemed?
- Nem akarom azt látni, hogy nem vagy itt.
- Hülye,... Hát hol lennék?
- Mindegy.
- Le akarok ülni.
A fiú végre feltápászkodik. Szemével feltűnően kerüli a lányt.
- Láttalak a cirkuszban.
- ...
- Kifiguráztál...
- ...
- Nem haragszom.
- Akkor jó.
- Miért vagy te bohóc?
- Nem tudom. Talán, mert nem hagytak beszélni. Sokszor bennem maradt a duma. Pedig szeretek beszélni.
- Eddig olyan szűkszavú voltál.
- Igen.
- De most...
- Most is.
- Hallgatjuk a madarakat?
A lány hátra dűlt, a bokáját fiúsan rátette a másik térdére, és szembe fordult az áldozatával.
A fiú vette a lapot, és térdeit magához vonta, átölelte, és hintázni kezdett a fenekén így összegömbölyödve.
- Most játsszunk olyat, hogy én kérdezek, és te egész mondatban válaszolsz. Minden mondatnak összetett mondatnak kell lennie.
- Alárendelő, vagy mellérendelő kivitelben szeretné a kedves megrendelő, valamint tartalmazhat-e felsorolást?
- Igen, az általános iskolában hallottam utoljára ezeket a kifejezéseket. De most...
- Most nem az iskolában vagyunk.
- Így van!
- Azért lettem bohóc, mert az iskolában nem akartak meghallgatni, és valamilyen módon fel akartam hívni magamra a figyelmet, és Woody Allan a példaképem, és mert így én is festhetem az arcomat.
- Jó! Határozottan jó.
A két ember szinte mozdulatlanul ült egymással szemben. Egy veréb ereszkedett le közéjük. Landoláskor a begyét a pad támlájához csapta, majd kihúzta magát, és tulajdonosi pofával nézegetett körbe.
- Jé, itt egy Béla! - lehelte a fiú, de a bátor madár azonnal tovább állt.
- Miért pont Béla?
- Csak... Akarom mondani, mert néha'y, és Árpádház'y uralkodók jutnak eszembe róla. Úgy, ahogy ez a kis madár megjelent, s kicsiny népével elözönlötték a Kárpát medencét, hogy ott bujálkodjanak tovább.
- Ez most hogy jön ide?
- Az erotikus honfoglalás?
- Most én kérdezek! De jöhet a folytatás.
- Képzelem, amint észre vették a Szvatop Lukat, és lovagoltatni akarták...
- Pfuj!
- Akkor nem folytatom. De most én akarom az öledbe helyezni a fejemet. Van egy ordítóan csúf pattanás a nyakamon, és nem akarom, hogy a fehér lelkedet beterítse, inkább mesélj Te!
- Mit meséljek? Így nem megy.
- Összetett mondatokat szeretnék, amelyeket...
- Jó! Mondom... Szóval amolyan sétálós nő vagyok. Mindenki szeme láttára dobálom le a divatosabbnál divatosabb cuccokat. Vigyorgok, adom az élvezkedő arcot. Járok városról városra. Ha fotózunk, akkor külföldre is.
- No, de hát akkor miért nem látok az arcodon mosolyt? Nem kellene ennek örülni? Világot látsz, megismerkedsz emberekkel, és lebarnulsz ott is, ahol más szégyellősen takarózik.
- Így is lehet mondani.
Közben újabb érdeklődő, egy molylepke zizzent közébük. A srác felhasználta az alkalmat, előhúzta a zsebóráját, felpattintotta a fedelét, és komótos mozdulatokkal felhúzta. Ezt a szertartást még a nagyapjától látta, és a nőies visszahúzódás után most öreges, totyogósra váltott. Még a szúnyogot is azzal a nehézkes mozdulattal ütötte agyon a bal térdén, és remegő kézzel tartotta a kuka felé.
- Béke poraira!
- Nem kellett volna megkérdezni a vércsoportodat?
- Nem. Titok. Csak akkor mondom meg, ha a volt barátodét már ismerem.
- Honnan tudod, hogy már csak volt?
A fiú vállat vont.
- Nem tudom. Érzem.
Váratlanul fékcsikorgás, csattanás és vízsugár.
A villamos egy locsoló kocsit fordított keresztbe az úttesten, és az özönvíz kellemesen hűsítette a beszélgetőket.
- Kettő.
- Miért?
- Mit miért?
- Mi kettő?
- Ja, másodszor látsz elázva.
- Pedig ez nem is pálinka.
- Na, ki lakik közelebb?
- Te. - derült mosoly...
- Akkor én érek haza hamarabb.
- Igen. - mondta a fiú, s a lány hazaviharzott.



Nem nézett utána. Cipője masniját vizsgálgatta közömbösen. Igaz, a közöny mögött leereszkedett a vörös függöny és a kép megközelítette az ideges embert az uralkodói legyintés a tehetetlen lemondás és a szkeptikus "úgy sem sikerült volna" határán.
Megint egy szép nő nem sikerült. Ha most valami csúfság hagy itt ilyen gorombán, akkor másra is lehetne fogni, de így elegendő az is, hogy nem vagyok elég mutatós.
Közben peregtek az események, a lehetőségek összefolytak a megtörténtekkel, s már közös ébredés után búcsúzott el a szépségtől, amikor ismerős illat csapta meg az orrát.
- Te sohasem méssz haza?
- Igen.
- Bővebben? Szeretnék orgánumod térbetöltő, időmegszűntető zümmögésében fürdőzni.
- A fürdést már észrevettem. Nagyon kellemes illatod van.
- Ez bók? Jól hallottam?
- De igen. Járok haza. Nem most. Most még nem voltam otthon, hanem itt ültem, tűnődtem az idő mindent megváltoztató szokásán, és megfigyeltem egy galambot, amely elkergette az embereket.
- Nem egy embert, aki elkergette a galambokat?
- Ez a galamb utoljára egy 14-es buszon repült szét, és vegyi fegyvernek minősül.
- Nem értem.
- De az. Hangos, és szagos, és nagyon csavarja a belsőmet, és most tőled kérek egy percet, amíg megkerülöm ezt a teret, majd újból szalonképesen visszatérek hozzád.
- Tedd azt! Most pedig meghívlak egy fagylaltra, de ne soká körözz, mert akkor elfelejtem az ígéretemet, és...
- Felírom neked ide a porba, hogy citrom, csokoládé, eper, pisztácia...
- Köszönöm, de még egy gombócra van nálam, és azt magam szeretném elnyalni.

A kör rövid volt, s a fiú arcán egyfajta kínos mosoly telepedett meg, hiszen őt még soha ne hívta meg senki, és ez a lány annyira szép, és neki pont most dúl a háború a belében, és minden, de minden összejön, és ha valahogy megint feljut hozzá, akkor isten bizony nem ússza meg ez a szépség, és a fene egye meg, hogy először olyan mulya volt, és még most sincsen önbizalma, de most megmutatja, mert az első pillanatban ölébe kapta a lányt, forogni kezdett, ahogy ereje, és lábai engedték, és elkaszálta szépséges terhével a legközelebbi öregúr görbebotját, majd lerakta a földre, futni kezdett maga után vonszolva ezt a hahotát, ezt a megvalósult álmot, ezt a testet öltött érzéki paradicsomot, paprikás hangvételt....

A fagylalt persze hamar elfogyott, és a kocsma előtt talált pénztárcából sütemény is lett, meg egy szál rózsa, amelyet a bohóc úgy cipelt hazáig, mintha aranyból volna, vagy valami nehéz fémből lett volna. Váltogatta a cipelő kezeit. Meg-megállt, a virágot nekitámasztotta minden oszlopnak, nagyokat lihegett hozzá, ropogtatta a derekát.
A lány vette a lapot, körbeszaladgálva kérdezgette:

- De bírod, Apukám?...
- De biztosan bírod?...
- Biztos, hogy ne segítsek?

A fiú zsebéből abrosz méretű kockás zsebkendő került elő, megtörölte a homlokát. A gazdabolt előtt letámaztotta a virágot, bement, kiválasztott egy talicskát, másfél órát alkudott az eladóval, amíg valóban engedett az árából 2 Forintot, és a bolt előtt beleültete a lányt, aki a nevetéstől már bepisilt. A rózsát pedig az illegálisan kihozott sarlóval simára borotválta.
Fölvett egy rumos üveget a járdáról, beledugta a virágot, a lány kezébe nyomta, és elindult az úttestendűlöngélve, kacsázva
Járókelők ugyan léteztek, de nem szálltak bele a játékba.
Az iskolai óraközi szünet az ablakhoz csalt néhány hetest, akik jót mulattak, és a fotószakkör ablakából még valaki rájk villantott.
A bohóc belül elhatározta, hogy visszajön, kér a képekből, de újabb terepakadály következett.
A tér a fákkal, a padokkal. Az utolsó 100-150 méter, ahol a kavicson minden eldől.
A ház előtt, amikor kiszáll a "taxiból", s a számla gyanánt jöhet a búcsúcsók, vagy végre beállhat a garázsba, és vacsorát is adnak a sofőrnek.


%



- Most boldog vagyok.
- Na mi van? Elfáradtál?
- Is.
A bohóc végigheveredett a szőnyegen, kezét továbbra is a lány köldökén hagyta. Apró mozdulatokkal óvta a belső vihart, amely még dúlt a lányban. Körkörös séták az ujjbegyével fel a csúcsokra, hogy elfogyjon az energia, s csusszanjon vissza a kéz az istenadta kéz a katlanba... A mozgás pedig gyorsult, fejét a halmokra szorította, apró cuppanások, hogy feszüljön az izom, hogy a legsimább tapintású terület: szorító lucskos, követelőző valamivé váljék. A középső ujja után a mutató, s a gyűrűs következett, mozdulatai kiszámíthatatlanná, rángatózóvá váltak.
A gyönyörű test elvesztette minden kontrollját, és már a remegés is görcsös kapaszkodásban enyhült egy utolsó, egy végső, de hogyan lehet ezt eddig húzni, mert nincs vége. Mert a pillanatok percekké válnak, s az idő kilépett az érzékelhető dimenzióból, csak újabb szorítás, csak egy újabb belépés a megnevezhetetlen kín, a gyönyör úttalan útjaiba.
De volt valami határ. Egyszer csak lazult a szorítás. A fiú orrával érintve, simogatva a lányt elindult a lány szája felé, hogy a szemét a szemébe fúrhassa. hogy láthassa, amikor visszatér.
Mert nagyon messziről jött.



A nyár ebben a csodában telt el. Hónapok a felhőtlen, és felelőtlen viháncolásban, melegségben, gyöngédségben. Az első esős őszi nap tűnt el a lány, s egy hét múlva állt az öltöző ajtajába lehorgasztott fejjel, tenyerét a hasára helyezte. Lassan emelte fel a fejét, és nagyon halkan szólalt meg.
- Nem.
- Miért?
- Nem akarom megmagyarázni.
- Rossz a felfogképességem?
- Nem. Túl jó. Órákig kellene kapálóznom állandóan igazat adva neked. Itt belül érzem, hogy igazad van, de én nem akarom.

A fiú körül forgott minden. Visszafordult a tükör felé, automatikusan festette az arcát, időnként visszatért a tükörből, hogy a lány ott van. Az első gondolatai védeni próbálták a nőt:
Az öltözőben a szépség nem kifejezett előny.

Itt a festékek között az állványokat kerülgetve a ruháján itt-ott nyoma maradt a cirkusznak. Végre kiment a vécé felé. Az ajtócsapódás ébresztette fel annyira, hogy papírért, s ceruzáért nyúlt.

"Nem vagy Te idevaló. Itt kemény munka folyik az életben maradásért. Nem tudok tőkét gyűjteni, és a Te szépséged sem végleges. Vagy megtalálod, aki eltart, vagy vagy megtanulsz valakitől valamit az emberkereskedelemből. Ez a tanító nem én vagyok. Elengedlek. "

A bohóc összehajtotta a papírlapot, s a visszatérő lány kezébe nyomta, miközben megcsókolta. - Ne várj meg! - súgta fülébe, s beviharzott a porondra.
Az előadás alatt a közönség is, de a személyzet is törölgette a könnyeit a nevetéstől. A szám végén pedig a trapézról ugrott le fejjel a függöny felé. A föld felett 1 méterrel szokta a kötél visszarántani.
Most nem volt rajta biztonsági öv.