Ma a kutyákról szerettem volna írni. Reggel meséltem Nufinak, hogy megint nem sikerült Ági kutyájával megbarátkoznom. (Ági általános iskolai osztálytársam volt.) Ez pedig a második kudarcom a héten.
Tegnapelőtt Laci szomszéd fogadott be egy éjszakára a kennelbe egy magyar vizsla kölyköt. Szegény majd leszakította a fejét, annyira jött volna ki. Este a panaszos vonítására lementem hozzá az udvarra, és addig beszéltem hozzá simogatva, amíg leült a párnára, és megnyugodott. De ez a nyugalom megszűnt, amint feljöttem a lakásba. Éjjel végig panaszkodott az ablak alatt.
Komjátiban a szomszéd Erzsi néni németjuhásza már megismeri a hívó cuppogásom. Tudja, hogy szétrágott csirkecsontot jelent, és megvárja, hogy megsimogassam, csak utána kapja meg a kaját. Ezt meg a Cézár kutyadokitól tanultam a tévéből. Előbb a nyugi, utána a kaja.
Ott ment, itt nem bírtam beférkőzni a bizalmába ennek a négylábúnak.
Bár a kezem megszagolta, de elmenekült az udvar olyan területére, ahol nem látom.
Lehet, hogy öregszem? Így öregszem? Elmúlt az a varázsburok, amivel hamar bebújhatok egy ilyen szőrmók kegyeibe?... vagy csak túl könnyű volt régen?
Esslingenben Feri kutyája azonnal az ölembe dugta a a fejét. Bobi Komjátiban mindig megugat, de már meg tudom simogatni.
Kutya élet. Állandóan újra kell tanulni, hogy VAU!
VAU!
VálaszTörlés