:-)

Tegnap legördült rólam az úthenger.

Fájt minden tagom, a nap a szemembe szúrta sugarait, a feltámadt szélben vacogva hintáztam fel a talpaimra.

Ez lesz a szabadság. Örülnöm kéne.

Az úthenger komótosan haladt tovább a sarok felé, és nem volt erőm feltápászkodni. Pedig ott még elérhető volt a kapaszkodó. Fel is fértem volna a vezető mellé a fülkébe.

Nem ezzel voltam elfoglalva.

Az utca végén hajkürt hangú dudájával búcsút füttyentett, és a kerekei alatt recsegő-ropogó aszfalt csendesedni látszott.

Persze a csend nem látszik.

Engem félrerugdostak az útból, mert jöttek az autók. Nekik dolgozott az úthenger.

Belekapaszkodva az akáclevelekbe, a tövisekbe, feljutottam a lila virágokig.

Az illat bódított. Nem akarok nagy szavakat használni. Jól éreztem magam a bőrömben.

Felmásztam a csúcsára a növénynek.

Az útépítésen dolgozókhoz jött egy fiatal lány. Karján három éves forma kislány.

Ez a szurtos kis manó emelt le az akácról, és ugrándozva kiabált:

• Anya, katica, katica!
• Tedd vissza, kislányom!
• Nem!
• Tedd vissza, neki ott jó!
• Nem, nekem kell!
  A kislány pityeregni kezdett, és én elrepültem. Egyszer már volt szerencsém, hogy az úthenger alatt volt akkora üreg, amiben elfértem. Másodszor, amikor félrerúgtak a forgalom elől. Aztán... de hét pettyem van.