Tegnap például azzal telt, hogy egy régi katalógust olvastattam be a számítógépre. Eladtam, de mint a Mátyás királynak vitt galamb is hazarepült, én sem válok meg meg a tartalmától.
A 65 oldalt először csak lefényképeztem, de nem tetszett. A széleken a lencse torzításai nem látszanak hagyományos fényképen, vagy mondjuk nem feltűnő.
Itt a szűk mélységélesség is zavarja az olvasást.
Az öreg lapokat nem lehet lapítgatva kínozni, de akkor benne marad az ujjam... inkább szétkaptam a scannerem, és kiporoltam. (Féltettem a szétszedéstől patentjait, de nem történt baleset. Csak a fedélcsuklóit kell megragasztani, de az nem most tört le.) Azzal 600-as felbontású képeket húztam le, és ez már jó minőségű, és nagyítható másolatot rajzol a képernyőre. (A felbontás egy hüvelyken 600 pontot jelent.)Nufi kérdezte, hogy nem sajnálom-e az esslingeni emléket, de ez nem apámtól van.
Mi volna, ha minden őrá emlékeztetne? Így is minden reggel eszembe jut. Először Feri tompa hangja, amikor a telefonon azt mondta, hogy apád meghalt. Aztán valami apróság.
Pl. az utolsó ottlétemkor dolgozni mentem Stuttgartba. Apám meg anyám két oldalról telefonálgattak, hogy hol vagyok, mikor érek már hová?(Apu a szomszédból, anyu meg Miskolcról.)
Először is annyira ette a domino díj a telefonálást - mint fogadó telefon is - hogy pillanatok alatt elfogyott, és hívni sem lehetett. Aztán a nyilvános fülkét apu ingyen tudta volna hívni, de a munkásszálláson nem volt. Aztán egy munkahét után kutyagoltam végre fel Esslingen tetejére a Pálma utcára (Palmstraße) és akkor láttam újra kb 4 év után.
Meg mennyire feszült volt, amikor a számítógép kezelést tanítottam neki.
Mindig elintézendő dolgai voltak hivatalokkal, és a faxai sorra mentek tönkre. Velem is sokat faxolt, de nekem a gépben van a faxmodul. Hát akkor legyen neki is. Kapott valakitől 'ámítógépet, majd megtanítom.
Igaz, még itthonról küldött Nufi egy faxmodult, mert ott nem volt, a szkennert pedig e-bay -en rendelte oda, de összeállt a masina, és win95 alatt tanultuk az egerezést.
A billentyűlenyomásra az egér már rég a képernyő másik sarkába került, és még az asztal is koppant, akkorát sújtott a gombjaira.
Mondtam neki, hogy triola. Nem három, csak kettő, de gyorsan és lazán... már amikor már hajlandó volt odaülni. Mert addig velem csináltatta. Inkább nem is nézte.
Ha pedig mellément, akkor egyre pirosabb lett, és végül dühösen megkérdezte, hogy élvezem-e, hogy szenved.
Nem, de az sem sikerélmény, ha ezt a görcsöt nem tudom lelazítani belőle.
Úgy próbáltam nyugtatni, hogyha megmutattam neki valamit, akkor kimentem a vécére, vagy kávét főzni amíg gyakorolja.
Csak sikerült.
Pár hónapig ment is, de utána füstölt a gép, és kidobta. Legalábbis ezt mondta telefonban.
Nem szoktam élvezni, ha más szenved. A magam szenvedése sem élvezetes. Ha fáj valami, akkor a legjobb gyógyszer rá az alvás.
Neki már hosszú fájdalomcsillapítója van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése