2010. november 26., péntek

Íróvá válásom története

Hogyan lettem íróvá?
Sehogy.
Vannak olyan álmok, amelyek attól szépek, hogy nem valósulnak meg.
Úgy tizenhat éves lehettem, és már nem akartam zenész lenni, meg a műszaki iskola fiúosztályában sem találtam pontosan a helyem. Nem csak József Attilának okozott gondot, hogy nem azt jó csinálni, amit éppen muszáj. Megfogalmaztam magamnak egy mondatot:
Ha nagy leszek, az írásaimból akarok majd megélni.
A második tagmondat maradt, az elején több szó cserélődött, és mindenféle szárnypróbálgatás is elindult, de nem sikerült hattyúvá válni, hápogtam a többi kiskacsa között, dehogy vonultam én félre téli barlangmagányba.
Milyen lehetőséget szalasztottam el?
Pl. kaptam dalszöveget, amit megfésültem. Meg sem mertem mutatni. Bár az eredeti csapnivaló volt, legalább szólt valamiről. Az én szövegem könnyen énekelhető lett volna a dal ritmusára, de halott volt az egész.
A fellángolások mindig valami műszaki fejtágító elleni kapálózáshoz kapcsolhatók.
Ha az első munkahelyemen írógépet sóztak rám – mert számológép éppen nem volt javítani – akkor a rendbehozott szerkezet kipróbálása nehézveretű, páncélos mondanivalók kikovácsolására késztetett.
Amikor beköszönt a számítógép, akkor pedig nem értettem, vajon miért nem nyomtat az a vacak.
Egy írógépen azonnal mozdul a betű, itt meg nem.
Az Enterprise számítógépemen volt külön 1-es és kis L betű, viszont a magyar ékezetes karakterek csak furfangos kombinációkkal kerültek képernyőre.
Ráadásul nyom nélkül tűntek el világmegváltó gondolataim, ha mellényúltam, vagy a kazetta CRC hibát jelzett.
Amint lehetett, PC-re került ez a hatalmas - legalább 10-20 novella – irodalmi mukásság. Ez az egyetemi éveim alatt – A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Vaskohászati tanszékén voltam karbantartó műszerész :-) - keletkezett.
Mondjuk az a kevés, ami rám ragadt, ennek az időszaknak köszönhető. A német gyorstalpaló, a tévéjavítás szakirodalmának fejembe töltése, és természetesen írtam. Mert ugye, aki műszaki képleteket gyötör az értelmező agytekervényein, az csakis irodalmat tud magából kiizzadni.
(És tényleg! A homlokomon láthatók voltak a verejtékcseppek)
Még a JAK (József Attila Kör) táborába is jelentkeztem – nem alkotónak, hanem a nyaralást jelentő tatai tábori programokra.
Jó volt. Igazán az volt benne a jó, hogy csurgott belém az a világ, amit már kortársaim átszűrtek magukon.
Itthon persze továbbra is homokvár impulzusok és megahertzek között folyt az élet tovább.
Már Budapestre költöztem. Monitorokat javítottam egy amerikai cégnek, amikor igazi közönségre akadtam.
Éppen letisztult gondolatsoraim párbeszédes formáját nyomtatgattam, majd főbérlőm lelki problémáit hallgattam, vettem a bátorságot, és felolvastam neki.
Rendkívül komolyan vette. Csak állandóan elvesztette a fonalat.
Szégyen és gyalázat, én magam is belebotlottam a hangsúlyozásba.
Át kellett írnom az egészet.
A párbeszéd nem jó, Nem az igazi, a megtisztított. Nem lehet csontvázzal kezet fogni.
Ekkor már szárnyakat kaptam. Nem csupán főbérlőmet nyaggattam a felolvasással, de bevontam a cég recepcióján dolgozó lányokat és biztonsági őröket.
Ez volt a siker.
Naponta több történet is elhagyta a billentyűzetem.
A világ viszont nagyobb ennél a szobaszínpadnál, tovább kellett lépni.
Internet.
A kilencvenes évek meghozták a levelező listákat, és olyan önjelölt figurák, mint én betárcsázós irodalmi fórumokra pakolták fel a jobbnál jobb ötleteiket.
A napi kuli mellett függőséggé lett, hogy sokszor negyedóránként lestem, jött-e már valami.
Ha jött, akkor novellát továbbírni, verset megválaszolni.
Igazi tanárok, és valódi vízóraleolvasó is odaküldte a napi sirámait, szerelmi bánatát.
2000 volt az az év, amelyben belesült a szemembe – szembesültem – hogy öregszem. A notebookjavítás már nem az én szememnek való, és ezt a cég adminisztrációja dugta az orrom elé egy felmondás keretében.
Lehet, hogy most kellene váltani?
Igen, itt az alkalom.
Újraolvastam a költeményeket és történeteket. Hurrá! Mindegyik tetszik és jó, csak könyvet kellene fabrikálni belőle.
Nem lehet.
Ha a létrehozó közeg nélkül pakolom egymás mögé a szösszeneteim, se íze, se bűze nincs az egésznek.
Nyelveket nem beszélek, fordításról álmodni is fölösleges lett volna, az újságírásnál a legfontosabb, hogy pont 14400 leütésből legyen meg a cikk mondanivalóstól, figyelemfelkeltő ritmustól, minden fityfenéig.
Vissza a szakmába! (Vajon Török Ádám lemeze is ezért lett vissza a városba?)
Újabb műszaki pályaudvar, és anyaggyűjtő terep. Én voltam a mozdony, és a mögém kapcsolt szerelvény megtelt jellemekkel, figurákkal.
Jártam az országot, és dolgoztam és írtam és tét nélkül pakoltam ki a történeteimet az internet egyik zugába.
Még a párom is itt bukkant rám. Nufi jött, és győzött.
Kitárgyaltuk, hogy íróember, vagy bölcsész őt nem is érdekelte.
Én már tudtam magamról, hogy jól fogalmazok, és tudás nélkül alkalmazok jambust, daktilust. Hályogkovács jellemem persze egy-egy 'orvos' előadásától magához tért.
Ma is van, akinek ha megmutatom a firkálmányaim, azonnal a munkaasztalom felé kell fordulnom, és kávédarálón hálózati csatlakozó villásdugót cserélni.
Aztán ha már csitul a belső zokogás – miért is nem lettem író – odaülök a gép mellé, és blogbejegyzésbe fojtom a bánatom.

2 megjegyzés:

  1. Nos, hát író én sem leszek. Legfeljebb "blogos tudósító"! Megragadom ami szép, ami szerintem szép és megpróbálom megörökíteni és továbbadni. Biztos. hogy néha sikerül, néha meg nem. De nekem ennyi már elég!

    VálaszTörlés
  2. Patkolókovács is egyre kevesebb elegendő. Kalapálni pedig bármit lehet.

    VálaszTörlés