Temetés
Itt vagyok megint a lélekgyógyászom előtt. Újra írnom kell. Ki kell kínoznom magamból a tegnapot.
Egy felnőttek között magára hagyott kisgyermek sírt-zokogott a 61 éves testben. Mint amikor egy éves lehettem, kórházban hagyott anyu, de aztán értem jött. Aztán elment az apám, s ő már nem tért hozzánk haza. Majd dédnagymama, nagyapa, és ki előttem jártak. Akik miatt én vagyok. Most pedig az anyukám fényképe állt egy fadoboz előtt. Emberek voltak köröttem, akik ismertek, de nem akartam őket látni. Csak a dobozt nézni. Csak a fekete terítőt, és inkább nem hallani, amit Péter mond. Péter most fekete munkaruhájában pap volt. Anyu kérte két éve, hogy ő búcsúztassa.
Próbáltam megfeszíteni izmaim. Lassan, mélyeket lélegezni, de a torkom nem engedett. Fáztam. A fekete kabátom gallérját húzogattam a nyakam köré. Tudtam, hogy nincs önuralmam. Csak teltek a papírzsebkendők. Fel kellett állni. Először még ülve maradtam. Másodszor Nufi felállított. Péter beszélt, idézett a kurta életrajzból, amit írtam anyuról. Az énekkar is énekelt. Kriszti és Bella hangját külön felismertem. Miről szólt? Nem jutott el az agyamig. A zenében a szöveg a legkevésbé sem fontos nekem.
Aztán már indultam volna a felnyitott sírhoz, de Nufi visszafogott. Előbb a doboz. Ballagtam a doboz mögött, és nem vettem le róla a szemem. Nem akartam látni az embereket. Csak a dobozt. A dobozt kivették a tálcából, és egy négyszögletes terítővel a sírba eresztette egy férfi. Aztán lapátolt, betakarta földdel. Most nyújtotta jobbját Péter, aztán Kriszti és rokonok és ismerősök. A végén pedig Katica. Unokatestvérem, kit legalább 30 éve nem láttam, és én ott zokogtam a vállán, és már mindegy volt, ki mit gondol. Bömbölt a kisgyerek, akit magára hagyott az anyja a felnőttek között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése