Pár napja itt hagyott végleg az apósom. Elaludt egy ebéd után, s mire ránéztünk Nufival, hogy kell-e hangoskönyv, vagy filmet tegyünk a DVD-be, folytassa-e az Abigélt, már nem volt válasz. Arca nyugodt volt.
Azóta papírok után kutatunk. Születési anyakönyvi kivonat, házassági... A hivatalokat értesíteni kell. Még a család telefonál, s minden róla szól.
Tegnap végre kisétáltunk a Szőlőmáj keréknyomán a keresztig, és a hegy másik oldalán vissza. Hármasban a kutyával, aki most nem vett észre szarvast-őzet. Ilyenkor végig pórázon marad, de nem tiltakozik.
Lebontottuk a rámpát, a tolószéket szétszedtem, lemosogattam és felvittem a padlásra. A motoros ágyát lemondtuk, a bérbeadó majd jön érte.
Elalváskor jönnek még a gondolatok. Például apámmal beszélgettem még Németországban, hogy nem a haláltól fél, csak az odavezető úttól. A halál már megnyugvás. A műtőasztalon érezte, amikor újraélesztették.
Béla sem kiabált, nem volt görcs az arcán, az öklében. Nem is tudjuk, milyen volt a kilépés az árnyékvilágból. Majd saját tapasztalat lesz.
Nufi végre kialudhatja magát. Nem kell éjjelente 2-3-4 alkalommal felkelni tornáztatni, gyógyszert beadni.
Most indul az álláskeresés, az élet újabb, más kihívásokat tartogat nekünk.
Meglátjuk.
Még egy márciusi kép rólunk.
Részvétem és elismerésem.
VálaszTörlésKitartást az új reményekhez.
Köszönöm.
VálaszTörlés