Közeleg az évforduló. Szeretnék valami megemlékezést, ami nem önsajnálat, és vergődés, de kicsit arról szóljon, hogy a halál nem választ el. Az anyámtól semmiképpen. Inkább részemmé vált, nem különült el. Kiszámoltattam, hány napot élt. Ez lett a mai cím.
A lakását át kell rendezni. Az emlékei az enyémek is, és a gyerekkorom dobálom ki most.
Például az 1970-es években a házunkban házfelügyelő volt. Tirpák bácsi és a felesége Erzsike néni laktak a bérház bejáratának jobbján. (Ha kifelé haladtunk a házból.) Havonta vittem le a lakbért, és ott egy A/4-es nyomtatványból lapszélességnyi hosszú fecnit tépett le az aláírásával, amikor átvette a pénzt. Ilyeneket találok. Hány éve nem láttam?
Apám képeslapjait az NSZK-ból. A majmos sorozat hátlapján még ott vannak a falmaradványok. Az íróasztalom fölé ragasztotta fel, de később visszakerült egy dobozba. Most válogatni is kell. A negyven-ötven éves számlákat el fogom égetni. A betegségéről szóló iratokat sem tartom meg. Foteleket, régi rekamiét már szétvertem és lomtalanításkor nyáron levittem a konténerbe. A ruhái már nehezebb döntés elé állítanak. Néhányat hoztam a macskák alá a téli dobozukba.
A konyha még nehezebb. Nem csak olyan evőeszközök, tányérok, egyebek vannak, amit használtunk, hanem olyan készletek is, amit kapott ajándékba, és 'érintetlenül' került a szekrénybe. Nálunk itthon sincs megsemmisítő veszekedés, nem fogy az étkészlet. Az értékesítéshez nem értek. Azt a rendet csodálom benne, ahogy anyu ezeket biztonságosan tudta zömíteni a régi bútorok mélyén.
A kávéját még nem ittam meg. Még van belőle. A fagyasztó tartalmát lassan elfőzőcskézem.
Beszélek hozzá?
Előfordul. A válasz is bennem van. Persze csak hang nélkül. Ez nem fog kihallatszani. Talán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése