Régen egy szuszra írtam meg a szövegeim, s ha volt benne hiba, kiment egyenesen.
Most újraolvasom, és betolok szavakat, cserélek kifejezést. Nufitól tudom, mennyire nem lehet követni a fonalat, ha nem mindennaposan vagyok kapcsolatban a befogadóval. De még a környezetem is lemarad. Vagy, mert nem is érdekli, vagy mert úgy érzi, már ismeri a történetet.
Pedig a történet újrafogalmazása minden esetben hordoz kapcsolatot a pillanattal.
Szörnyű, de nem mindenkiben élek teljes elmémmel, és ez késztet magyarázkodásra. Magyar rázkódásra. Bele kell rázni a kapcsolatot. Belebővíteni, és attól elmegy a poén, s újra, újra rágni, mert a poénra szükség van. Szűkség. Már az is baj, ha hosszú. Ha a mama születése előtt 9 hónappal kezdem a témát, én is elvesztem a köldökzsinórt. Ha viszont nincs benne a gyermeki rácsodálkozás... emléke. Na akkor hamissá, mesterkéltté lesz.
Viszont ha belepótolom, toldom-foldom, szakadt benyomást kelt.
Jobb is másnap-harmadnap visszatérni a pontért, a VÉGE feliratért.
Csak el ne felejtsem, mit is akartam mondani! Mert az nem a kiváltó pillanat. Addig elviszi a gondolatfolyam a téma zömét, s a hordalékban meg kell lelni az aranyrögöt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése