Szeretnék valami jót és szépet írni. Olyat, mint amit a kutyánk szeméből látok.
Tegnap valamivel küzdöttem itthon, s Nufi sétálni készült vele. Tudom, nagyon szereti a simogatást, a törődést, és leguggoltam megdögönyözni. A jobb válla fölött megint kullancsra bukkantam a bundájában. Nem tudom, mennyire fáj neki a kiszedés, de szabadulni akar, valahányszor a vérszívó területét érintem. Át kell ölelni, lefogni, és közben képen nyal, meg meg akarja szagolni, mit vettem ki belőle. Csalódottan néz, miért megyek el, pedig csak a kályhához megyek a bogarat beledobni.
Ilyen az élet nagyban, vagy kicsiben. Szabadulnánk a kényelmetlenséget okozó élősködőktől, de az élősködőt kiszaggató kéztől, csipesztől is, de megnyaljuk, és kíváncsi szemekkel lessük, tágult orrlyukkal szaglásszuk, és várjuk mikor tér vissza a kutató, masszírozó kéz.
Én sokszor elgondolkodtam, hogy honnan a kutyákban annyi remény? Ahány kutyánk volt, mind örvendtek, ha megláttak...Csak odajöttek és leültek mellénk.
VálaszTörlésEzt a kérdést Nufi is sokszor felteszi. A szomszédban megkötött Artur mindig örül, ha látja a gazdit, de nem játszanak vele, csak házőrzőnek tartják.
VálaszTörlés