Előítélet

 A nyúlfarknyi történetem hosszabb utóéletű, mint maga a történés.

Ma ebédfőzés előtt derült ki, kevés a zsír itthon. Felkaptam a biciklire, mert a bolt még nyitva van. A házunk előtt egy autó hangja fogadott, nem lőttem ki a tuják mögül, én lettem volna a gyengébb.

Nyitott ablakú autóban két fiatal ült. Megállt a házunk előtt, s kinyitotta az ajtaját. Bár köszönni elfelejtett, azért megkérdeztem, segíthetek-e. Nem tót rendszáma volt, mégis úgy tűnt, bonyolult kérdést tettem fel. Nufi szerint a telefonját bámulta az ölében. Nekem vezetés közben nem jut ilyesmi eszembe. 

 - 31.

Felfogtam, hogy ez házszám akar lenni. Inkább rákérdeztem, kit keres.

 - Bigus...

Mondom: Két házzal korábban. A biztonság kedvéért odagurultam, és rámutattam a házra. Az autóval kihátráltak tőlünk, megálltak a ház előtt, és dudáltak. Én még visszamentem szólni Nufinak, ne zárja a kaput, nem viszek kulcsot. 

Már sejtettem, hogy hiába szólnék, csengő van a kapu oldalán. Azzal szoktak jelezni. Elhaladtam mellettük a bolt felé, és a két utazó is tovább állt. 

Biztos voltam benne, hogy a köszönöm szó nem fog elhangozni.

Tudom, előítéletes vagyok.