Pár napja itt hagyott végleg az apósom. Elaludt egy ebéd után, s mire ránéztünk Nufival, hogy kell-e hangoskönyv, vagy filmet tegyünk a DVD-be, folytassa-e az Abigélt, már nem volt válasz. Arca nyugodt volt.
Azóta papírok után kutatunk. Születési anyakönyvi kivonat, házassági... A hivatalokat értesíteni kell. Még a család telefonál, s minden róla szól.
Tegnap végre kisétáltunk a Szőlőmáj keréknyomán a keresztig, és a hegy másik oldalán vissza. Hármasban a kutyával, aki most nem vett észre szarvast-őzet. Ilyenkor végig pórázon marad, de nem tiltakozik.
Lebontottuk a rámpát, a tolószéket szétszedtem, lemosogattam és felvittem a padlásra. A motoros ágyát lemondtuk, a bérbeadó majd jön érte.
Elalváskor jönnek még a gondolatok. Például apámmal beszélgettem még Németországban, hogy nem a haláltól fél, csak az odavezető úttól. A halál már megnyugvás. A műtőasztalon érezte, amikor újraélesztették.
Béla sem kiabált, nem volt görcs az arcán, az öklében. Nem is tudjuk, milyen volt a kilépés az árnyékvilágból. Majd saját tapasztalat lesz.
Nufi végre kialudhatja magát. Nem kell éjjelente 2-3-4 alkalommal felkelni tornáztatni, gyógyszert beadni.
Most indul az álláskeresés, az élet újabb, más kihívásokat tartogat nekünk.
Meglátjuk.
Még egy márciusi kép rólunk.