Iskolába még nem jártam. Dúdolgattam, összefüggéstelen szövegekkel próbálgattam az énekhangokat. Apám zongoráján ütögettem a G-t Miért pont azt? Fogalmam sincs.
Oviban énekeltünk is, táncoltunk is. Ma már kideríthetetlen, volt-e köze a tanultakhoz. Beszélni is megtanulunk s köd mögül sem bukkan fel, miképpen lett a fejünkben a szénásszekér képe az, ami.
Volt még egy xilofonom is. Színes lapjain betűkkel a hang neve. Gumis ütője hamar eltört. A rezonátorának gumigombjain átbucskázott folyton, és igazgatni, javítgatni kellett. Játék volt.
Volt külön zeneovi is. Az óvónéni megkondított valamit, és meg kellett mondani, melyik hangot hallottuk. Ketten-hárman tudtuk is, a többiek találomra mondtak valamit, s mi kinevettük őket.
Volt a házban még doromb és furulya is, és amikor az első magnóról visszahallgattam, mit műveltem, kétségbe estem tőle.
Minél többször vettem fel, annál több hiba volt benne. Görccsé vált a gyakorlás, röpült a falnak a furulya, aztán összeraktam, és kezdtem elölről.
A gitár újabb kínzás. Vöröslő ujjvégeimen csak lassan keményedett meg egy halpikkelynyi bőrfelület. Fájt is.
Dalok jöttek-mentek. Népdal is, meg könnyűzene is.
A kazettás magnóból szalagos lett. Két sávjára csak úgy tudtam felvenni, hogy kattogott a metronóm, és vagy az egyik szólamot, vagy a másikat vettem fel. Együtt csak mindkét felvétel után lehetett megismerni, mi hogyan hangzana. Mutogatni nem mertem senkinek. Ha srácokkal buliztunk, legfeljebb a taktust vertem, a hangomat sem mertem kiereszteni mutálás után.
A suli után pedig jött az élet. A kazetták-szalagok először a pincébe, majd a ki tudja hová kerültek.
Költözésekkor fel-fel bukkant a xilofon, a furulya. Csak a dalok nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése