Nyár van

Odakinn fúj a szél.A sokadik munkába fogok bele újra és újra. Ennyit persze nem lehet egyszerre befejezni. Meg újabbak is keletkeznek.
Tegnap például azzal telt, hogy egy régi katalógust olvastattam be a számítógépre. Eladtam, de mint a Mátyás királynak vitt galamb is hazarepült, én sem válok meg meg a tartalmától.
A 65 oldalt először csak lefényképeztem, de nem tetszett. A széleken a lencse torzításai nem látszanak hagyományos fényképen, vagy mondjuk nem feltűnő.
Itt a szűk mélységélesség is zavarja az olvasást.
Az öreg lapokat nem lehet lapítgatva kínozni, de akkor benne marad az ujjam... inkább szétkaptam a scannerem, és kiporoltam. (Féltettem a szétszedéstől patentjait, de nem történt baleset. Csak a fedélcsuklóit kell megragasztani, de az nem most tört le.) Azzal 600-as felbontású képeket húztam le, és ez már jó minőségű, és nagyítható másolatot rajzol a képernyőre. (A felbontás egy hüvelyken 600 pontot jelent.)
Nufi kérdezte, hogy nem sajnálom-e az esslingeni emléket, de ez nem apámtól van.
Mi volna, ha minden őrá emlékeztetne? Így is minden reggel eszembe jut. Először Feri tompa hangja, amikor a telefonon azt mondta, hogy apád meghalt. Aztán valami apróság.
Pl. az utolsó ottlétemkor dolgozni mentem Stuttgartba. Apám meg anyám két oldalról telefonálgattak, hogy hol vagyok, mikor érek már hová?(Apu a szomszédból, anyu meg Miskolcról.)
Először is annyira ette a domino díj a telefonálást - mint fogadó telefon is - hogy pillanatok alatt elfogyott, és hívni sem lehetett. Aztán a nyilvános fülkét apu ingyen tudta volna hívni, de a munkásszálláson nem volt. Aztán egy munkahét után kutyagoltam végre fel Esslingen tetejére a Pálma utcára (Palmstraße) és akkor láttam újra kb 4 év után.
Meg mennyire feszült volt, amikor a számítógép kezelést tanítottam  neki.
Mindig elintézendő dolgai voltak hivatalokkal, és a faxai sorra mentek tönkre. Velem is sokat faxolt, de nekem a gépben van a faxmodul. Hát akkor legyen neki is. Kapott valakitől 'ámítógépet, majd megtanítom.
Igaz, még itthonról küldött Nufi egy faxmodult, mert ott nem volt, a szkennert pedig e-bay -en rendelte oda, de összeállt a masina, és win95 alatt tanultuk az egerezést.
A billentyűlenyomásra az egér már rég a képernyő másik sarkába került, és még az asztal is koppant, akkorát sújtott a gombjaira.
Mondtam neki, hogy triola. Nem három, csak kettő, de gyorsan és lazán... már amikor már hajlandó volt odaülni. Mert addig velem csináltatta. Inkább nem is nézte.
Ha pedig mellément, akkor egyre pirosabb lett, és végül dühösen megkérdezte, hogy élvezem-e, hogy szenved.
Nem, de az sem sikerélmény, ha ezt a görcsöt nem tudom lelazítani belőle.
Úgy próbáltam nyugtatni, hogyha megmutattam neki valamit, akkor kimentem a vécére, vagy kávét főzni amíg gyakorolja.
Csak sikerült.
Pár hónapig ment is, de utána füstölt a gép, és kidobta. Legalábbis ezt mondta telefonban.
Nem szoktam élvezni, ha más szenved. A magam szenvedése sem élvezetes. Ha fáj valami, akkor a legjobb gyógyszer rá az alvás.
Neki már hosszú fájdalomcsillapítója van.

Megint olcsó szerszám fáraszt

Van nekem egy asztali fúrógépem. Nem a csúcs kategória, de eddig kiszolgált sokféle vasbigyók és műanyagok lyukgatásában. Lehet rajta merőleges, meg ferde likat is fúrni.
A télen megadta magát az ékszíj. Lebringáztam Budafokon az első autós boltba, és találtak is nekem bordás változatot ebben a méretben.
Felraktam.
Akkor még a sörös dobozok nyitását képzeltem el vele, de jobb lett az ollós-késes lemezollós változat.
 Talán hangosabb is lett a gép, de üsse kő, visszatért az ereje.
Most az osztóhoz vettem elő a körkivágót.

(Osztó alatt a sörkollektor egyik alkatrészét értem. Ide csatlakoznak be a sörös dobozokból összeállított csövek. Ilyen a gyűjtőé is, csak az vastagabb lesz.)
Tehát vígan előbányásztam a kellékeimet, és feljelöltem a középpontokat.
Kis fúróval előre megfúrogattam, minél pontosabb lehessen.
Ezután jött az élmény.
A korona fúró megállítja a forgást.
Megreszeltem az éleket,
Semmi javulás.
Elővettem a következő körkivágót.
Ennek jóval nagyobb a tömege, és két oldalt lehet állítani a késeit. A megfelelő helyzetben imbuszkulccsal rögzíteni.
Ez nem igazán kiegyensúlyozott, s kerülöm a használatát, amikor lehet. Most ezt is bevetettem.
Az eredmény ugyanaz. A fúró megáll.
Van énnekem hagyományos kézi orosz fúróm is a 80-as évekből.
Ez bírja.
Csak a koronafúró nem.
Először csak a központosító fúró szára forgácsolódott, de a tokmányon húzva mégis forgásra lehetett bírni. Viszont amitől én is meghökkentem, hogy ez a központosító fúró hajlik.
Nem tévedés. Nem törik, nem kopik, hanem hajlik.
Az eddigi példányokon a koronát tartó spiáterpersely tört. Ez már erősebb, de a fúró hajlik.

Ettől a tárcsa jobban utánozza a 8-ast, mint egy biciklikerék, és megakad.
Nem volt elég a fúrókalapáccsal szenvedni?
Az is szinte minden alkatrészében vacak, de két rosszból sikerült egyet összevariálni.
A 800Wattosból elmelegedett a motor. Azt kaptam.
A 600W-os  először az első használatnál vasat kapott egy betonépületben, ettől elmúltak a fogai a fogaskerékben. De nekem a lépcsőszétverésben elég volt a kalapács funkció. Úgy a hatodik lépcsőnél tetejében szétesett valami, ettől kiütötte a fogantyú felé a házat.
Már nem lehetett bele zsírt tölteni, mert hátul spriccelt ki mancsomra.
Aztán egyszer csak elege lett. Belassult, és nem vártam meg a motor leégését.
Olvikorban kimostam az egészet, és összeválogattam a kevésbé kopott alkatrészeket.
Sok zsír, és egy nap legózás után az utolsó előtti lépcsőfokig bírta. Szétpergett a tokmánya.
A lépcső végét már 2kg-os kalapáccsal vertem le. Hullott is a vakolat alattam.
Mindegy, a lépcső felújítva, a fúrókalapácsot miszlikbe szedtem, és megállapítottam, hogy csak egy acélgyűrű kopott szét. Ilyet ugyan sehol nem lehet az interneten találni, de csavarboltban van erre a méretre zégergyűrű. 22Ft.
Rögtön vettem 5-öt.
Aztán irány a város másik vége.
Hőségriadó ide, zsúfolt belváros oda, három óra alatt megjártam Budafokról a Kerepesi utat oda-vissza.
Tényleg sokat számít az a tizenkét kiló, ami lement tél óta.
Vettem egy felsőmarót. De ezzel majd később dicsekszem. Most még tanulom, hogy is kell használni.
Az út persze most is tartogatott műszaki hibát.
A szétfeslett üléshuzatom alól kiszakadt a szivacsréteg. Olasz nyereg, jól kitalált kényelmes holmi. De lejárt fölötte az idő.
A bőr  felsőrészér alul tűzőgéppel fogták a műanyag ülésvázhoz. Ezek a tűzőgépkapcsok pedig  szivacs nélkül átszabták a nadrágom odalenn.
Ez a plusz szellőzés szerencsére nem látszik kerékpáron, de a boltban úgy jöttem-mentem, mint akinek nagyon kell pisilni.
A nadrág talán menthető. Jó lenne, mert az oldalzsebei miatt szeretem. A pénztárca nem nyomja a hasamat bringázás közben, és a telefon sem.
Még tegnap este kapott jó ülést a szürkém, és ma már ki is próbáltam.

***
Az asztali fúrógép azért nem bírta a gyűrődést, mert a szíjtárcsa elmozdult a tengelyén. Kilazult a hernyócsavar benne, majd a belógó rész lekopott.

Nufi olvas

Rekkenő hőség, a szobában alig él az ember. Nufi éppen a következő tanítványa leckéjét állítja össze. Az óravázlat komoly kifejezést varázsol az arcára. Ekkor megszólal a csengő.
Béla felébredt.
A kisasszony sóhajt egyet, megszorozza az iramot, kattognak a számítógép-billentyűk, de a csengő könyörtelenül jelzi, hogy menni kell. Béla kikívánkozik.
Ilyenkor le az ágyról, be a tolószékbe, ki a szobából, át a másik székbe.
A Verne regények vannak soron. Szerintem épp a Sándor Mátyás.

Nem zavarom őket.

Famunka

Ma már előkerültek a fűrészek és a fúrók és a reszelők. Indul a mandula.
A sörkollektor összeállításához a deszkakeret következik.

Mindenféle jelölő szerszámaim között nem leltem párhuzamvonalzót. S ha már valóban komoly a szándékom, összeütök egyet.
Volt itt egy ágyból kiemelt vastag keményfa. Először azt szemeltem ki hozzá, de túl sok szeg nyoma van benne, és rengeteget el kellene még távolítani belőle.
A nagy könyvben: FAMUNKÁK NAGYKÖNYVE szélesebb, jobban kézreálló darabot találtam, mint a Hans-Werner Bastian: Fakötések c. könyvében. Az egy takarékosabb megoldású gyári párhuzamvonalzót mutat be. Holnap majd lefényképezem, milyet szeretnék, és éppen hol tartok.
Az első kísérlet egy szobadísznek gyártott kulcsból indult. Eredetileg előszobai kulcsakasztónak szánták, de olyan bumfordi és csúnya volt, hogy szétszedtem. Kivettem a patkószögeket. Ezekre kellett volta a lakáskulcsokat függeszteni. A láncot is eltávolítottam. Eztán feljelöltem rá az ékeket. Mindkettő kijött volna belőle. Sajnos az egyik jelölést elnéztem, és ez a keményfa másra lesz majd jó. :-) Legrosszabb esetben szalonnasütéskor fűteni a zsebkohót.
Azért az egyik éket kivágtam, lereszeltem, de nem lettem elégedett vele.
Volt még valahonnét maradt akácléc. Éppen fél centi vastag.
A következő zajongás már róla szólt. Hamar megkaptam a kellő méretet, de a vonalzó teste még nem akarta, amit én. Nem elég széles az első fa. A kamrában többnyire puhafa lécek vannak törött asztalból, innen-onnan.
Aztán beugrott egy szebb darab. Két műanyag bigyó volt belepréselve. Még Sanyi bácsitól kaptam - pár éve elhunyt szomszédunktól. Fogalmam sincs, hogy mire, de ledörgöltem róla a szurkot, és egyéb szennyeződést. Párhuzamos oldalaival meg vagyok elégedve.
Akkor jöhetett kis nasi.
Még sötétedéskor kimetszetem a megfelelő méretet belőle. 200x80x20 mm.
Még hátravonultam a sufnihoz újabb faanyagért. Rábukkantam egy fából készült hosszú csipeszre.
Hohó, hát erre sincs semmi szükségünk. Ebből is kivágtam a lehető leghosszabb négyzetes részt.
Aztán behordtam a szerszámokat a helyükre, mert sötét lett az erkélyen.
Ja, és közben újra visszamászott egy XP egy öreg gépre openofficével, winamppal, két szervízcsomaggal, javaval. Holnap visszakapja a gazdi. Csak most megkérem, tetoválja a fülébe a jelszavát, hogy ne felejtse el, mert vírus nem volt rajta. Vagy legalábbis az online NOD32 nem bukkant rá.
Holnap még egy hatalmas új dologra készülök. Fecskefarkas illesztést csinálni. Ha a próbafiókon sikerül, akkor nem lesz belső vasalat a sörkollektorban. Amit lehet, fából fogok megcsinálni.
Ha nem sikerül, akkor lesz.

3 krajcár

A homokban találtam.
A lépcsőnkhöz hozatott sóderkupacban láttam meg a sötétbarna korongot. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy pénz lehet.
Először letörölgettem, és megpróbáltam a lapolvasóval képet kapni róla. A legnagyobb felbontásban is négerek az alagútban.
Azóta itt hányódott az asztalon.
Ma vittem fel Nufi számláit a könyvelőprogramba, és amikor egy melléfogásból javítás helyett eldobta a felvitt 40-50 számlát, nagyon csúnyán beszéltem, és kerestem valami egyéb elfoglaltságot.
Ez a fémkarika, és egy radírgumi lett a levezető játék.
Dörgöltem, dörgöltem és nem jött a dzsinn.
Helyette a hármas szám.
A másik oldalon pedig női fejet véltem felfedezni.

Nem nő. 

itt

Itt szebb képet találtam róla. Illetve pár sort I. Ferencről. (1792-1835)

Nem sok. A teljesen ép darabot 1200Ft-ért mérik egy éremgyűjtő oldalon, illetve 1799-es példányát 10000Ft-ért. 

Engem most a még nem köt hozzá semmi. Talán a kíváncsiság. 

Ha a további radírozgatás meghozza az évszámot, akkor elégedett leszek magammal. De vajon megkeresem I Ferenc császárt? Belevisz még egy kis kutakodásba?

Mennyi a 250g?

Sziasztok!

Csak egy átverésre akarom felhívni a figyelmeteket.
Ez már a harmadik zacskó, de ennél vette észre Nufi.
A kis filmecske magáért beszél. (Ráadásul kutyafuttában készült, mert a süteményünk nagyon várta a mazsolát.)
Vajon itt csomagolták, vagy a híres arab alkudozó szellem kellett volna, hogy nem elsőre megvenni, hanem leszorítani a kereskedőt az értéknek megfelelő árra?

Apám VI.

Telnek a napok apám nélkül. A hét végén megkérdeztem Nufit, vajon elégették-e már... biztos.
Vajon mennyire hasonlítok rá? Mikor lépek azokra az aknákra, amelyeken ő is kapott akkorát az élettől? Sorsom hasonló?
Keveset tudok róla.
Hosszú szünet után, a középiskola harmadik osztályát befejeztem, és a nyári szünetben sikerült minden papírt, útlevelet, vízumot beszerezve meglátogatni.
Nagyon izgultam.
Előtte egy nappal még telefonált, hogy a Lokomotivnál lesz. Meg fogom ismerni? Ő rám ismer majd?
A német utak mindig bosszantó közjátékokkal indultak. A megváltott helyjegy semmit sem jelentett. Már ültek ott osztrákok. Megengedték, hogy betegyem a motyómat, de ülhettem majd a német határig kinn a fülkés folyosón pótszéken. Bár sógorok kalauza mutatott nekem helyet az első osztályon, de nem mertem igénybe venni, mert féltem, hogy majd a német kalauz pont ezért fog megbüntetni. Kivártam szépen a soromat.
Hosszú út volt. A magyar határon az ellenőrzés kutyákkal, stb. Egy fickót a vécé plafonjából húztak elő, és elvezették, de csak átjutottunk.
Stuttgartban szálltam le. Kis motyómmal alig tettem pár lépést, már megszólított egy japánbaba – én annak láttam -, hogy
- Imre?
Igen.
Ettől egy kicsit mindketten zavarba jöttünk. Ő el akarta venni a csomagom, én meg nem adtam volna nő kezébe cipelnivalót. Megindultunk a mozdony irányába.
A vágány végénél egy apró, kopasz ember ült világos szerkóban. Felállt, megölelt, és mentünk az autóhoz.
DAF. Piros, kockajármű. Kétütemű. Ez azidőtájt már különlegesség volt. Nekem meg mindenképpen, mert itthon leginkább Szalai Zoliék Moszkvicsában ültem, ha elvittek kirándulni, egyébként buszhoz voltam szoktatva.
Az úton felajánlotta, hogy elvisz a legdrágább étterembe, és vacsorázunk.
Ettől én csak még jobban zavarba jöttem. Köszönöm, de inkább mutassa meg, hol lesz a haza, amíg itt vagyok.
Stuttgart jócskán fel volt túrva. Akkor építették ki azt a hepehupás, de jó autós-gyalogos-kerékpáros egymás mellett közlekedést biztosító városrészt. Én megkérdeztem, miért kerül akkorát, ő pedig arra csodálkozott rá, honnét tudom, hogy kerül.
Ki voltunk éhezve egymásra. Bea – a korábban megemlített leány, apu későbbi felesége - hátul ült az autóban és hallgatott minket. Egy kukkot nem értett belőlünk.
Apám mondta, hogy először elvisz haza, majd hozzá is. Nem nála fogok lakni. Ő Esslingenben, egy manzárdban lakik, engem pedig a Hosszúnál helyezne el.
A Hosszú pedig egy megtermett néni volt. Pultos volt a Hotel Essi mulatójában. Apám pedig ugyanott zenélt.
Megmutatta a lakását. Elbizonytalanodott, talán mégis inkább azt választanám, hogy velük, de ez nem túl egészséges megoldás. A hosszúnak van egy kétszobás lakása. Ha megtetszik, akkor...
Na ez nem az én stílusom. Sem az idősebb nők, de hát 17 évesen, hetekkel a 18. születésnapom előtt pláne nem.
A faggatózás persze a szüzességemről szólt, és a Beának hátravetett szavakból is erre következtettem. Német szókincsem nem lehetett nagyobb 100 szónál, és lehet, hogy azzal is túlzok.
Az a bitesőn,dankesőn,eincvejdrej. Egy pohár vizet nem tudtam volna kérni, hacsak a vasszer szó és a mutogatás nem segített volna. :-)
Felmentünk a szobájába, lepakoltunk aztán a munkahelyére, mert aznap este is játszott.
Jó idő volt. Kipakolt a kerthelyiség egyik asztalára. Kis gyerekzongora, dobgép, tangóharmonika. Abból volt kettő is. Egy elektromos, és egy akkusztikus.
Közben kezet csókolt egy pincérnőnek, bemutatott fűnek-fának. Dicsekedett velem. Büszke volt rám. Miért?
Este pedig elvitt a Hossszúhoz. Én újra bemutatkoztam neki, mire körberöhögött, de nem sértődött meg.
A két szoba bútorzatából nem emlékszem semmire, de a konyha meglepett.
Nem volt fürdőszoba. A konyha bal sarkán volt a zuhanytálca kis kabinnal elkerítve. A hölgy pedig minden alkalmat megragadott a leskelődésre.
Apám ezen is röhögött, és fel nem tudta fogni, hogy az ő fiacskája 17 évesen még szűz. Ez ellen tenni kellett.
Egyik este, amikor nem játszott, bevágott a kocsiba, és elvitte az Altstadt városrészbe. Az öregváros bontásra ítélt épületeiben voltak a bordélyházak. Előtte elmondta, hogy ne vigyorogjak, mert a kurvák azt hiszik, hogy kinevetem őket, és megbosszulják.
Nekem tele volt a nadrágom. Tudtam kb. mit és hová, de egyik lány sem tetszett.
Az első emeletről már visszafordultam volna, apám felráncigált a másodikra. Ez egy árkategóriával magasabb volt. Ott a legelső szobában egy nagyon kövér nőt láttam, és apám elmagyarázta, hogy ez a tipus a törököknek jön be nagyon. Én meg fordultam volna kifelé, de akkor apám belépett egy szőke vékony teremtéshez, fizetett és megalkudott rám.
A csaj kikapcsolta a tévét, levetkőztetett, mint az orvosnál. Le sem vetkőzött, csak a bugyit tolta le, és munkára fogott, míg elege nem lett az eredménytelen hullámzásból.
Mit mondjak? Nem oldódtam fel.
A nő kiment, míg öltözködtem, apám pedig nem hagyta annyiban. Akkor szopjon le!
Újabb pénz vándorolt a lányhoz, aki ekkor már eredményig dolgozott.
Apám pedig büszke volt rám. Én meg süllyedtem volna a betonba, a kárpitba, annyira szégyelltem magam.
Nem értettem őt.
De kipróbálta a kézügyességemet is.
Volt egy kolnivas pákája – így neveztem el, mert bár szép volt, nagy bumszli vége volt - , és az erősítőjének a kábeleit megforraszthattam.
Vett valami hangszórót, mert az ébresztőrádiójában nem volt jó, és a rádrótozott hangfalat kellett letépnem, és ráforrasztani az autórádióét helyette. De az sem volt jó, visszaköthettem ez eredetit.
Közben a Luxor erősítője füstölni kezdett.
Nekem meg se műszerem, se semmi, mit tudok vele csinálni?
Vegyünk a Conradnál műszert is.
Akkor ez a cég még ismeretlen volt előttem. Egy csoda volt a kétemeletes alkatrészáruház.
Persze a legkisebb műszert választotta ki. Szép kis szürke tokos-mutatós ICE. (Olasz. Mondjuk ma is megvan, de hamar tönkrement.)
Bea is akart venni nekem valamit, de nem tudta, mi lenne jó, inkább adott 100DM-t.
Hú, az nagyon nagy pénz volt. Ebből HiFi magnó lesz.
Bújtam a katalógusokat, és sehogy sem tudtam olyat találni, ami Deck, és kijön a pénzemből. Apám pedig a rádiómagnók között válogatott volna, amire nem fintorogtam, de határozottan nemet intettem.
Most azon gondolkodom, kinek a házi márkája az Universum, de nem jut eszembe. Mindegy. Jókora üvegkirakatos boltba mentünk válogatni. Apám ismerőse, bár magyar származására büszke volt, egy kukkot nem tudott magyarul. Ő hozta elő a későbbi magnómat.
Boldog voltam. A magnómániám már korábban elburjánzott. A zene mindennél fontosabb volt.
Nagy bánatomra a magnó otthon torz volt, a mutatók kilendültek, és borzalom.
Apám azon nyomban visszaterelt, és kibontatott vagy ötöt.
Jól döntöttünk. 25 évet szolgált becsületesen, és most kezd leugrálni egy műanyag bigyó belül. Ezen kívül csak fejet és nyomógörgőt cseréltem benne, amik elkoptak.
Apámnak akkor már színes tévéje is volt. A korábbi fekete fehéret nekem szánta, ha megjavítom egy ismerős tévéjét.
Újabb orrbaverés. Az elhozott színes tévé tisztán tranzisztoros – én addig legfeljebb csövest láttam, - de igazából mit sem tudtam még a szakmából.
Mese nincs, belefogtam.
Kaptam rajzot, meg kölcsön egy meleg műszert. (csővoltmérő) Hű, hát az nagyon jó volt, de a hiba meghaladta akkori tudásomat.
Vetettem apuval ez pufferkondenzátort a tápegységbe. Az oldalt-minden irányba hullámzó képet a szűretlenséggel azonosítottam, de oszcilloszkópja a haverjának sem volt. Valószínűleg, ha lett volna, akkor belemérek leválasztás nélkül a hálózatba, és attól durrant volna igazán nagyot.
Illetve kiforrasztottam a graetzből még két diódát, ami hidegen jó volt. Apám ekkor unta meg, és összerakatta velem. Nem kínzott vele tovább.
Bea szüleit is meglátogattuk.
Az apósjelölt is ajándékozott, a mama is nekem főzött nyulat, de én nem bírtam megenni.
Ott mindenki csak etetett volna.
A Hosszú elvitt egyszer a Stuttgartban állomásozó USA támaszpontra vacsorázni. Ő valamikor ejtőernyős volt a hadseregnél, később települt haza Németországba.
Szóval szerintem ebben is apu keze volt, de megnézhettem a másik oldalt is.
A vacsora gyorsétkezde volt. A bejáratnál mindenféle halsaláták, meg érdekes trutyik voltak. Én meg jóformán a rántotthúst-krumplival, meg az itthon szokásos magyaros konyhát ismertem, hát csak csipegettem.
Aztán jött egy pincér, és a Hosszú rendelt.
Ő nem tudott magyarul, és meg másképp nem beszéltem, hát ráhagyatkoztam.
Kihoztak valami véres húst, meg alufóliába tekert izét egy tányéron. Nem igazán értettem, de kicsomagoltam, és láttam, hogy krumpli.
Nem ment le. Már dugig voltam a halas franciás szmötyikkel. Majdnem visszafordult bennem az első két falat. Megkértem a Hosszút, menjünk haza.
Nem örült nekem,
Aznap este megmutattam neki a Rubik kockát.
Én pár perc alatt kiraktam, hát neki sem tűnt bonyolultnak.
Az első pár forgatás után elvesztette a fonalat. Nem állt vissza neki.
Kiraktam, majd elmentem aludni.
Hajnalban a vacsorához nem szokott szervezetem kivezényelt az egyszemélyes ülőkére.
A Hosszú már szinte önkívületben csavargatta a kockát. El kellett vennem tőle: Du must Schlafen!, érted? Menj aludni!
Apám másnap poénkodott velem, hogy csak nem!... Nem hagytam aludni a „kicsikét” ?
A pincérnőnek volt egy lánya. Apám mondta, hogy a mama kurva volt régen, de kiöregedett, viszont a lánya nagyon szép.
Na addig meddig, hogy megjött a kislány, és elvitt diszkotékba.
Ott pecsétet nyomtak a kezemre, és azzal ki-be lehetett járni a terembe és -ből.
Jó hangos diszkózenére táncoltak a lányok egyedül egy falnyi tükör előtt. Inkább magukat bámulták.
Próbáltam volna én ismerkedni, de nyelv nélkül nem mertem.
A zene már nem az én izlésem volt. Sem a Boney M. nem dobott fel, sem az akkor slágerek. Én már a Deep Purple és Frank Zappa ízlésén nevelkedtem. Nem nagyon erőltettem a diszkózást.
Apám játéka inkább érdekelt.
Az utolsó estén pedig – amit ott töltöttem mulatóban, - kértem, hogy elvihessek egy poharat emlékbe.
A poharak kinn voltak a kerthelyiségben az ajtó mellett jobbra egy szabad polcon. Én pedig eltettem az aznapi poharamat valahová.
Apám a kocsiból még visszament este, és morogva hozott egy poharat a sötétből. Állítólag nagymamának is ez volt a mániája.
Hát ja. Én is azért akartam biztos, mert nagymama is hozott. Csak én rámutattam a pohárra, és jeleztem a hosszúnak, hogy megtartanám. Ő pedig bólintott. Apám meg félreértette, és ő is hozott egyet.
A hazatérés már megint kacifántos történet volt, de annak külön lapot szánok.