Egy kép

Ezt a képet ma lőttem. Ha én lennék a Józsi, most megkérdezném, hogy mi ez, de kevés olvasómnak lenne könnyű a válasz, és nem is találós kérdésnem készítettem.
Ez egy motor, ami a lézernyomtatómban forog, és rajta két tükröcske veri vissza a fényt. Azt a bizonyos lézerfényt.

 A fény a folyamatosan haladó papírra juttatja vele a mintát. Pár lépést kihagytam, de nem az egész folyamatot akarom leírni.
Az a fekete százlábú a motor lelke. Mellette kisebb-nagyobb alkatrészek.
Abbahagyta a működést.
A forgást háromfázisú generátor állítja elő. Az a négyzetszerű ic. A tárcsa alatt tekercsek vannak, Őket nem fogom bántani.
Kiderítettem, hogy 12V-os áramkörről van szó. Még a blokksémát is idemásolom.

A leírásban floppyról írnak. Valóban találtam is ilyen ic-t régi nagy 5,25-os meghajtóban.
A vallatása holnap következik. Eddig csak mosogattam, takarítottam a nyomtatót. (Használtam vettem vagy öt éve. )
Arra készülök, hogy adok neki 12V-ot, és beindítom külön. Forogjon, mint egy szív dobog beültetés előtt a műtőasztalon.
Ha nem fog, akkor a gyanus kis kondik jönnek. A 10uF-os kondenzátorok. 17ohmos ESR értékük soknak tűnik. Elég lenne 1 ohm.
Hátha szerencsém lesz. Jó lenne pár száz forintból feltámasztani!

Idézettel kezdeném

"Az emberiség igazi nagy gazdagságai mindig a magvalósíthatatlan álmok voltak; szerény nézetem szerint sohasem a megvalósult ábrándok gazdagították igazán a világot, sőt erős hitem, hogy a gőzgép, a telegráf és telefon egyszerűen a fejlődés szükségképpeni jelenségei voltak és semmiképpen sem dicsőségei az emberi szellemnek. Ezt úgy értem, hogy a modern társadalom különös berendezkedésével épp úgy meg kellett jönni a telefonnak, mint ahogy megjön a sokat zongorázó embernél az, hogy megkeményedik a bőre az ujja hegyén...
Ami az emberiségnek nagyon kell, azt megkapja a természettől ingyen, minden dicsőség és handabanda nélkül - és ha Bell nem találta volna fel a telefont feltalálta volna más...
A telefont nem Bell találta fel, hanem az emberiség, amelynek szüksége volt rá.
A feltaláló nem egyéb, mint az én szükségleteim kielégítésére kiküldött rabszolgám... A nagyon szükséges találmányok feltalálásánál ezért rendszerint nem is egy, hanem tíz-húsz név kerül forgalomba, tíz húsz ember találja fel  egyszerre egy és ugyanazt a dolgot és néhány száz marad névtelenül, aki szintén dolgozott rajta, de eredménytelenül."

Az idézet Molnár Ferenc tollából származik. Egy Vasárnapi krónikák   c. sorozatból.
Az eredetit nem láttam, én is idézetként találtam a Rádiótechnika 1981/10-es újság RT kalendáriumában. Szépen összecseng Szendi Gábor véleményével. Nála is többször olvastam a 'felfedezések' időpontjáról azt, hogy akkor fedeznek fel valamit, ha arra szükség van.
Ha pedig nem misztifikálom a felfedezést, akkor mindannyian folyamatos felfedezésben töltjük az életünket. Egyáltalán nem érdemes kétségbe esni azért, mert egy felfedezés nem old meg semmit. Ez a világ rendje.
A technikai felfedezések kényelmesebbé tették az életünket, s ezért sorvadunk, vagy specializálódunk.
Aztán a felfedezés pedig az lesz, amit Attilánál is látok. Hogy a fürjek tojnak kakas nélkül is.

Kinek?

Kinek a háta mögött pedálozom?
(Talán kicsit hosszú hatásszünet sikeredett. Nem volt szándékos.)
Szóval még rágódom, hogy aki mögött pedálozom, az azért megy olyan veszettül előttem, mert az útra akar figyelni, és csak nekem túl hangos az a sárhányó, vagy azért zörög, mert nemtörődöm gazdája rosszul húzta meg a csavarját? Esetleg túl erősen tépte meg azt a csavart, és azért szakadt szét a feje? (kinek? itt poén is elférne)
Ha mellé sorolok, vétek a kresz ellen. Bár mintha már szabad lenne ketten is egymás mellett haladni.
Meg is előzhetném... ha tudnám. Vagy ha akarnám.
Lehet, hogy nekem hasznos a szélárnyék. Csak a cél előtt robbantok.
 Amíg zörög az a vaslemez, tudom, hogy haladunk. Ha már nem ad hangot, akkor leesett, és elhagyta, vagy megállt, és vigyáznom kell, nehogy a macskaszemébe csattanjak.
Volt már ilyen. No nem a hátsó kerékbe, csak az elsőbe dózeroltam bele egyszer Nyerges Tibinek. Egykerekeztünk a 22-es lakótelepen hátul, és hirtelen fordult elém. Én pedig átrendeztem a küllőket.
Azóta nagyobb követési távolságokat tartok. Nem csak bringával.
Lehetőleg nem belerohanni senkibe.

Két barát biciklizik

Ez a két fickó egymás mögött hajt az országúton, és a hátsó előre szól:
-Zörög a sárhányó.
Az első a füle botját sem mozgatja, mire a másik jó hangosan megismétli.
 - Zörög a sárhányó!
Mire az elöl haladó félig hátrafordulva visszaszól:
 - Nem hallom, mert zörög a sárhányóm.

***

Most valami ilyen problémám van. Kullogok hátul az úton. Akik előttem járnak, már mindent tudnak, de szeretnék beszélgetni. Motyogok, hogy zörög az a fránya vas ott a kerék fölött, majd kicsit bátrabban is megismétlem, de hát én is tudom, hogy tudja mindenki, meg inkább az utat figyelje a szerencsétlen ott előttem.
Most, hogy teljesen fölöslegesnek ítéltem az információmentes közlést, kibújik belőlem a kisördög.
Beszélgetni nem azért szoktunk, mert feltétlenül új dolgot akarunk megosztani valakivel. Talán fontosabb a figyelemfenntartás, hogy ott loholok a nyomában. Talán azzal áltatom magam, hogyha veszélyre akarom majd figyelmeztetni, akkor elég lesz visítani egyet.
De hát ezért fárasztom most a sárhányó problémával?
Keresek valami más magyarázatot.
Például a nyelvtanulásnál nagyon fontos, hogy valaki az eredeti sebességgel és kiejtéssel hallja a szöveget.
Már ha nem csak fordítóként akarja könyvtárakban tölteni az életét. Illetve már az sem kell, mert a számítógépen is van könyvtár. :-)
Ez itt az igazak összecsapása. Nagy harc dúl épp az elmémben. Beszéljek (írjak), vagy nem lenni....

Józsi bácsi nyugdíjba megy.

Egy szakállas viccel kezdeném a szocializmusból. Mármint akkortájt hallottam.

Józsi bácsi sok-sok évet lehúzott a vasútnál a Ferencvárosi pályaudvaron. Járta nap mint nap körbe a vonatokat, és kalapácsával a kereket csapkodta. Becsületesen, soha egyet sem hagyott ki. Azonos erővel, azonos ritmusban.
Tiszteletére búcsúünnepséget szerveztek, és az állomásfőnököt is meghívták.
Gyönyörű fehér terítéken gőzölgő babgulyást kapott mindenki, a Józsi bácsi kedvenc ételét, és finom hárslevelűt hozatott Gizike a vidéki rokonoktól.
Józsi bácsi pedig kisüstivel készült a nagy alkalomra.
Az est tetőpontján az állomásfőnök maga köszöntötte az öreget, aki pironkodva fogadta a megtiszteltetést, és félve szólította meg a nagy embert-
 - Állomás főnök úr,kérem! Én már sokat megéltem itt a vasútnál. Háborút, békét, mindent. Egyet viszont sohasem mertem megkérdezni.
 - Mi az Józsi bácsi?
Az öreg szeméből a könny is kicsordult, annyira izgatott lett.
 - .. hát hogy minek kellett nekem ötven évig kalapálni a kerekeket.

Valahogy így vagyok én sokfélével a szakmában. Megkérdezni az istenért sem. Inkább egyik könyvet húztam elő a másik után, és kerestem, kutattam, de legtöbbször találtam valami még érdekesebbet, és azirányban lépdeltem tovább.
A kihagyott lépés pedig elhalványult. Amikor pedig újra előkerült, átugrottam, hiszen volt már benne tapasztalat, 'ezt így kell'.
Aztán jött egy emberke, akitől kérdeztem.
Kár volt.
Jött másik.
Attól is kár volt.
Hasznosnak mégis inkább a saját kutatás mutatkozott,és a krampácsolás ész nélkül.
A krampácsolás hozza az élethez szükséges javakat, és az idő majd csak odaveti a megoldást.
Nem tudom, hogy az állomásfőnök megfojtotta-e az öreget, aki ötven évig nem értette mit csinál, és veszélybe sodorta sok ember életét, vagy Józsi bácsi meghallotta volna a törött kerék pengését, és magától rájön, mit miért.
Csúnya vicc ez. Magamról tudom, hogy a visszatérő meg nem oldott problémára rábukkan a rutin is.
 

Úgy tűnik, megmaradok

Olvasgatom Attila szövegecskéit. Nyögök minden mozdulatra. De jó is lehet kályhát rakni. Nekem most egy felülés is villámcsapásokkal  jár a derekamban, és fogalmam sincs, most mi okozta. Merthogy nem emeltem nehezet, és szorgalmasan javítgatom itthon a magnókat.
Tegnap a lóbalzsammal sikerült felfűteni éjszakára a keresztcsontom, de ma sokkal rosszabb lett.
Ha már sikerült felállni, úgy tipegek a lakásban, mint aki beszart, és egyben  szeretné gatyában elvinni a vécébe művét, minél kevesebbet kelljen utána takarítani.
Nufi azt mondja, kitakaróztam éjjel, de nem mert betakarni, mert akkor felébredek.
Hát jó.
Feltekertem egy pokrócot a pocakomra, és rögzítettem magamon derékszíjjal.
Laci szomszéd meg is jegyezte, hogy csinos vagyok.
Persze ő az erkély alatt állt, és én fölötte ürítettem a reggeli gyyümölcshéjat a komposztos vödörbe. Gondolom a festői látvány emlékeztette az ásító inasra, vagy meg sem tudom tippelni, hogy mire.
***
Túl a nehezén. Illetve ha nem tér vissza, akkor ismét mókaképesnek érzem magam. Vannak még jezések, de talpra állok.
Nem is akartam kitenni ezt a bejegyzést, aztán meggondoltam magam.
Ebben is műszerészként viselkedem.
Az első tippem a kiakadásra mindig, hogy megerőltetem a gerincem. Úgy szokott beállni, hogy emelek rossz pozícióban. Egyik pillanatról a másikra jön a villámcsapás, és így tovább.
Ez a tipp most nem jó. Két nap alatt támadt fel a bajom.
Gyanúba fogtam még a c vitamint. Anyutól kaptam karácsonyra Béres cseppet, de ő vett hozzá c vitamint is, én meg nem szoktam.
Elolvastam a dobozáról, hogy mi a hordozó anyag. Többek között homok.
Gyorsan letettem még a halkapszulát is, meg a kávét is azonnal abbahagytam, viszont megállt az emésztésem. Amint megettem, minden bennem maradt.
Vissza a kávé, és a béres csepp marad leállítva. Kaptam még D vitamint.
Jó, ez meint gyógyszernek minősülő valami, és változó.
Még kipróbáltam a pálinkát is.
Az sem indította be a bélműködést.
Ekkor jött a fény. Mármint a fejembe.
Telente a herpesz vírusok támadnak. Legalábbis én erre vagyok érzékeny.
Anyu mesélte, hogy oviban, amikor beadták a bárányhimlő elleni oltást, utána szépen végigment rajtam a himlő.
Telente mindig érzékeny a gerincem, és valahol a gerincvelőben lakik ez a vírus.
Erről nem tudom, kitől, és mikor hallottam, de nem is érdekel. (A neten olvastam)
Akkor kamilla.
Már az első vödör kamillateától jobb lett.
Azóta a harmadik főzést iszom, és ma már felmászom a futópadra.
Úgy tűnik, megmaradok.

Nem tudom megcsinálni

Ezt a mondatot gyűlölöm a legjobban.
A nem tudom még egy olyan változat, amiben van lehetőség, hogy később képes leszek rá.
Ami a magnómmal baj, az végleges. Úgy állok felette, mint doki a halott családtag ágyánál.
Harminchárom éves magnóm műanyag alkatrésze repedezik.

 A kazettához viszi a forgató nyomatékot fogaskerekeken keresztül egy kuplung. A kuplung tengelye kicsúszik, és a magnó zörögve megáll.
Egyszer már összeraktam, aztán újra hozta a hibát.
Ma kivettem az egész alkatrészt, lemostam, és beragasztottam pillanatragasztóval. Semmit sem használt.
A tengely úgy csúszik ki-be, mintha ragasztót nem is kentem volna rá.
Szomorúan rakosgatom a fényképezőgép elé a motyót, s közben még felmerül benne, talán  a konzolt fémből legyártva kicsit hosszabb tengelyt beszoríthatnék a csúszkáló helyére. Maradva a doki hasonlatnál kapkodom a defibrillátor után. De vajon a magnóm akar-e még élni?
Jó kérdés.