2010. december 12., vasárnap

:-)

Tegnap legördült rólam az úthenger.
Fájt minden tagom, a nap a szemembe szúrta sugarait, a feltámadt szélben vacogva hintáztam fel a talpaimra.
Ez lesz a szabadság. Örülnöm kéne.
Az úthenger komótosan haladt tovább a sarok felé, és nem volt erőm feltápászkodni. Pedig ott még elérhető volt a kapaszkodó. Fel is fértem volna a vezető mellé a fülkébe.
Nem ezzel voltam elfoglalva.
Az utca végén hajkürt hangú dudájával búcsút füttyentett, és a kerekei alatt recsegő-ropogó aszfalt csendesedni látszott.
Persze a csend nem látszik.
Engem félrerugdostak az útból, mert jöttek az autók. Nekik dolgozott az úthenger.
Belekapaszkodva az akáclevelekbe, a tövisekbe, feljutottam a lila virágokig.
Az illat bódított. Nem akarok nagy szavakat használni. Jól éreztem magam a bőrömben.
Felmásztam a csúcsára a növénynek.
Az útépítésen dolgozókhoz jött egy fiatal lány. Karján három éves forma kislány.
Ez a szurtos kis manó emelt le az akácról, és ugrándozva kiabált:
  • Anya, katica, katica!
  • Tedd vissza, kislányom!
  • Nem!
  • Tedd vissza, neki ott jó!
  • Nem, nekem kell!
    A kislány pityeregni kezdett, és én elrepültem. Egyszer már volt szerencsém, hogy az úthenger alatt volt akkora üreg, amiben elfértem. Másodszor, amikor félrerúgtak a forgalom elől. Aztán... de hét pettyem van.

2010. december 10., péntek

2010. december 9., csütörtök

Futás után

Egészséges érzés. Sem a derekam, sem a nyakam, és más nyavalya sem árnyékolja jó közérzetem.
Hányszor, meg hányszor elmondtam, leírtam magamnak, hogy a jó közérzet eléréséhez egy izzadságig elvitt erőfeszítésre van szükség. Ónos esőben bringára pattanni nem túl jó ötlet volt, inkább lenyitottam a futópadot, és felfektettem a Németh László könyvet a pultjára.
A padunk zsírégető programja (P3) lassú meneteléssel kezd, és talán két percenként emel. Úgy 7km/h-ig tudok olvasni. Utána már összefolynak a betűk, akkor marad a futás. A 48 perces program felénél kilenc körül mutatott, azt megdobtam 10km/h-ra, és hagytam visszacsurogni. Hatnál újra olvasni tudok, és minden sebességcsökkentést meredekségnöveléssel korrigálok.
Közben természetesen Német László kórelőzménye, családi háttere, a hipertónia adatgyűjtő értelmezési kísérletein jár az agyam.
Leginkább a lelki megterhelésre fizikai érgörcs választ adó szervezet bontakozik ki előttem.
Az írás idején még kutat. Nincs visszatekintése. A kis laboratóriumáról, az agyába zárt kutató elméről elmélkedik.
A Leningrád ostroma alatt kutató szovjet orvosok munkájából kap szakirodalmat.
Ez már csak azért is érdekes, mert a minimumlaboratórium elmélete (ez már saját megfogalmazás a fejben elemző N.L.-ról) jól illik az állandó életveszélyben operáló, de mégis statisztikai adatbázis létrehozó orvosok sem lehettek más cipőben, mint ő maga.
Vagyis a betegeken mért és regisztrált értékek saját testükön is mérhetők lehettek.
Ugyan mi másért fordult volna a sok hulla fáradt doki a tömérdek hentesmunka között a matematika egyik ága felé?

2010. december 8., szerda

Megdicsértek

... és jól esett.

Ma reggel beállt a derekam. Nem tudok lehajolni. Mondom ezt az után, hogy eddig minden ilyen jellegű nyögésem a pihentetéstől jobbulásba vezetett. Két nap alatt kiolvastam Berkesi Akik nyáron is fáznak c. könyvét. Ez annyit jelent, hogy addig nyugalomban volt a gerincem. Ennek ellenére jött a mai nyűg.
A franc se érti, hogyan működik a szervezet. Én semmiképpen.

Ezek után kaptam a levelet onnét,   ^
Igen, fentről. Az ítészek egyike csak úgy mellékesen jónak talált.
Úgy látszik, a művészetért meg kell szenvedni. Deák Bill Gyula is elveszhetett volna, ha ép testű marad?

Most csiszolgatom a fadarabokat a faesztergámra szerelt csiszolólapon, és élvezem. Amikor fárad a csuklóm, teszek egy kört a lakásban. Most épp az 555-ös időzítő integrált áramkör után kutatok. Ha megvan, lesz belőle valami elektromos móka. Pihen a szemem is. Tegnap az 500. oldal táján már nagyon homályosan láttam. Csak nem bírtam abbahagyni.

Miért Berkesi?
Miért ne!
Pedig ez is apámmal függ össze. A hatvanas évek nyelve, politikai kioktató hangneme, vagy nevelési célzatú oldalain átlendülve úgy érzem magam, mint a csimpánz, aki banánhoz jutott.
Jó, igen zavar az a rendőrmódszer, hogy mérnök urak és vegyészek vannak benne. Nekem nem arról arról az ismeretségi köröm, hogy valaki mérnök, vagy pedagógus. Még amikor arról szól, akkor is elburkolom.
Mintha kihallgatási jegyzőkönyvekből összeollózott jellemek jelennének meg időnként.
A monológok, párbeszédek deja vue élményszámba mennek. Lehet, hogy gyerekkoromban hallottam is efféle szövegelést.
De irigykedem is a nyolc óra (munka) letelte után még kocsmát-múzeumot-másik embert felfedező munkásra.
A valódi élményekre.
Ma a valódi élményeket megélő alakokat bámulhatjuk a tévében.
Szűkül a világ. Nem vagyunk többen, mégis sűrűsödünk a városokban.
Pedig ott van már nekünk is Komjáti.
Tétova lépéseink kifelé mutatnak a nyájból, és ha nem félnék a pulitól, sokkal nagyobb mezőn bégethetnénk Nufival.

2010. december 6., hétfő

kongás

Korán jött most a tél
fenn sötét fellegek
Szent Miklós pirosban
fázósan integet

Hozott már virgácsot,
kaptam csokoládét
én most elhúzódom,
s nézem a parádét.

Közeleg december 10.
Nagyanyám 68 éve talán számolta a napokat. Talán már tudta, hogy fiú lesz. Talán érezte az a szinte gyermeklány, mert egy anya tudja, hogy fia fog születni. Egy kis nyilas.
2006-ban láttam utoljára. Az utolsó találkozásunkon nem nagyon találtunk hangot egymáshoz. Illetve a beszélgetésbe beült harmadiknak a halál is.
Apu azt mondta, hogy ismeri, és nem is fél tőle, csak az odaúttól. Attól fél.
Korábban, a tüdőrákműtéte előtti vizsgálatokkor sokat telefonoztunk. Emlegette, ha kiderül a rák, akkor elmegy Hollandiába, és kér egy végső injekciót, mert ott szabad.
Most két egerem ment utána, és én is végigjárom a búcsú utáni el nem mondott szavak, mondatok kínjait. Aztán felmentéseket sorakoztatok magamnak, és könnyedén lépek tovább, azaz tovább beszélgetek a nemlétezővel. Irigykedem a tudására, és felsőbbrendűségem érzem abban, amiről én tudok többet. Könnyek szöknek a szemembe a zenei tehetségkutató műsorok fiataljain, és újraszámolom az éveimet. Én már megértem azt a kort, melyben idősebb vagyok, mint apám és anyám volt, amikor én születtem, és annál is, amikor újraláttam tizenévesen hosszú szünet után.
Milyen könnyű a folytatás, hogy vajon meddig kell várnom a következő találkozásra?
Pedig nem lesz újabb találkozás.
Nagymama, aki 13 éves koromig meghatározó egyéniség volt, 1897-ben született, és a nagy kortávolság miatt volt talán még anyunál is fontosabb a szellemem kialakulásában, szóval ő sem tért vissza hozzám később álmomban. A hangját hallottam többször, de az alakját inkább csak az ébren lehunyt szemem mögött megjelenő kép őrzi. Illetve, ha olyat csinálnék, amiről tudom, hogy nagymama haszontalannak nevezne érte, akkor van jelen.
Aput viszont látom álmomban. Ő nem beszél. Ő inkább van. Pedig nagyon kevés volt.
Anyuról meg nem tudok írni sem. Őbenne a létezés a fontos. Szinte minden cselekedete, mondata zavar valamiképpen, de a hiánya is.
Hát ez hallatszott ki ma belőlem.

2010. december 4., szombat

Csak egy egér volt

Tegnap itt hagyott minket a Kisvándor.
Úgy tizenöt éve írtam egy novellát az egerét sirató magányos alkoholistáról. Ott használtam mostani címet bevezető mondatnak.
Ez a kis akarnok volt a főnök a terráriumban. Kiosztott mindenkit, de Szüribabát majdnem megölte, csak mert valamin összekaphattak.
Tegnap pedig félrehúzódva, lábait szétvetve láttam meg a fészektől a lehetőségeihez mérten a legmesszebb.
Kivettem.
Még élt. Lassan dobogott a szíve, és egészen hűvös volt.
A két tenyeremben tartva visszamelegedett, szívverése az alvó állapotnak megfelelőre gyorsult. Apró rángatózásokat éreztem. A lábaival csinálta.
Aztán felnyitotta a szemét, és el akart menekülni.
Visszatettem a többiekhez, de mindenkit elzavart magától.
Az udvarról felhoztam a 4 literes üveget, és Nufi is hazatért az apjától.
Újra a kezemben tartottam, amíg tusáját vívta, de megint összeszedve az erejét el akarta hagyni a kezem.
A hospice szoba lett a 4l-es üveg. Feltettem a radiátorra. Nufival figyeltük a szívverését, míg feladta.
A hátára fordulva szállt el a lelke.
Ma megrakom a zsebkohót dióhéjjal, és elégetem. Hadd lebegjen köröttünk.

2010. december 2., csütörtök

Valami beindulni látszik

Ismét a műhelyemben töltöm a nap egyre hosszabb részét. Felvonszoltam a sörkollektort. Nagyon nehezen lépek túl a belső terén, pedig 1-2 nap elegendő volna. Más izgatja fantáziám.
Faékszer.
Pár éve a diófánkról levágott gallyakkal akartam valamit kezdeni, és megnyúztam őket. A háncs nélküli fehér karok hosszabb időt töltöttek a hűtő tetején 'szobadísz'ként, majd egyik Nufi-projekthez fagombokat is metéltem belőle.
Akkor több fényképet is csináltam a karikákról. Még csak webkameránk volt, de játszottam a síkokkal, hogy lehetne hatalmas rönknek bemutatni.
Sok siker nem lett belőle, viszont a metszetek, fákról készült képek azóta is szaporodnak a gyűjteményemben.
De mondok mást. A régi húsvágó deszkám Nufi ki akarta dobni. Hiába gyalultam le a tetejét, nem tetszett  neki. Kikerült a konyhából, de visszajött a műhelybe. Lesz még szerepe, csak ki kell várni.
A régi ablak cseréjekor megmaradtak a táblák. Nem nagyok, de a fájuk festékbe zárva ma is épek. Ők is a sufniban várják újjászületésüket.
Ősz végén Laci szomszéd megritkította az orgonát. Voltak közte férfikar vastagságú gallyak is. Ezt is elkezdtem metélni.
Nufinak feltűnt, és elcsiszolgattuk, milyen szép is a természet. Itt, ahol az elágazás van, meg ahol belül barna, kívül fehér a fa. Ha beolajozzuk, akkor még jobban kijönnek a minták.