Röfike
Becenév a múltból. Emlékszem a nevére is. RJ. Bővebben nem adom ki.
Általános iskolában együtt voltunk napközisek. Éva néni vigyázott ránk, s a kövér fiúcskára ezt a ráragasztott nevet használta ő is. Az ő szájából természetesen hangzott. Mi pedig nem fogtuk fel, mit is jelenthet. Azaz dehogynem.
Nem tudom, hogy mindig, vagy csak időnként, érte jött az anyja. Nekem talán ha száz méterre volt az iskola. Egyedül jártam haza, saját kulcsom volt. Amint az udvarról kiléptünk, a Katowice utcán át kellett menni, és a tiszti bérház hosszú épülete fölött a járdán két lépcső is volt. Röfike pedig anyjával balra tartott a házunk irányában, s én mögöttük. Nem tudom, hogy mi ütött belém, mert amint leértek a lépcsőn, s a poroló mellett jártak, kitört belőlem valami gonosz. Kiabáltam, csúfolódtam, hogy Röfikeeee… Röfikeee….
A mama hangja nyugodtnak tűnt. Mintha azt mondta volna, „Ne figyelj oda!”
Én akkor nem azon a lépcsőn, csak a házunk mögöttin mentem haza. Mentem? Inkább szaladtam, és szégyelltem magam. A háti táska csapkodta a hátam. Gyalogoltam az ötödikre, pedig már hét éves nagy fiú voltam, és használhattam egyedül is a liftet.
Nem járt velünk sokáig Röfike. Aztán én híztam meg. A nagybátyám is, és én is mandulaműtét után lettünk kövérek. A nagybátyám csak három évvel volt idősebb nálam. Ha nagymamánál együtt játszottunk, ő mindig lebirkózott engem. Erősebb volt.
Aztán én is megkaptam ezt a jelzőt. Druszám kezdett így csúfolni az osztályban, de bennem nem volt ez a csendes lemondás. Focizni vittek torna órán a nagy játszótérre a mai Papp Jóska pálya helyén volt, és ott kezdte a Röfikézést Imi. Én pedig nem a labdát rúgtam meg nagyon, hanem a lábát.
Nem árulkodott, de pár napig nem jött iskolába.
Időnként visszatér az a szégyenérzet, amit én okoztam, és úgy szeretném visszaszívni.
A rúgásért nincs lelkifurdalásom. Nem voltam verekedős előtte sem, és utána sem. Csak bocsánatkérés maradt el, s remélem, nem hordozta tovább,.. mostanáig.
